Egy Dursley Roxfortban - 23. fejezet  

Posted by Deszy in

Ahogy már írtam is, az ünnep alkalmából (egy éves a blog!!!) dupla fejezetet kaptok, mivel az első nap is dupla fejezettel indult. Most készültem el vele, még teljesen friss. :) Megint ismételni tudom magam, ha hibát találtok, kérlek, írjátok meg nekem! 
Szóval annak mondanám, aki ma még nem volt fenn, hogy az a mai második fejezet, azaz kicsit görgess lejjebb, ott találod a 22. fejezetet! :D
Jó olvasást!


23. fejezet
Szópárbaj


– Scorpius?

– Hát igen. A Malfoyok verhetetlenek, ha idióta nevekről van szó.

– Ezt meg hogy érted?

– A Malfoy család régi aranyvérű família. Szerintem azért nevezik el a gyereküket mindig valami gonosz állatról, mert nem szorult beléjük túl sok kreativitás.

– Malfoy – gondolkozott Nara. – Jaj, már tudom! Anya mesélt egy Draco nevűről, akivel együtt járt ide. Nem kedvelte túlságosan.

– Hát, az én szüleim se. És senki sem, aki kicsit is normális volt. Nem is csoda. Malfoyék Voldemort emberei voltak.

Dahlia visszafordult Scorpius felé, és már egész biztos volt benne, hogy ő sem lehet sokkal jobb, mint az apja. És bejött a gazdagságra vonatkozó tippje is.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte meg váratlanul Rose emelt hangon. Csak úgy sütött a szavaiból az utálat.

– Azt hittem, mindenkit tárt karokkal vársz a szerkesztőségbe. Legalábbis így harangoztad be.

– Igen, de...

Scorpius közbeszólt, mielőtt Rose folytathatta volna. Valószínűleg ő volt az egyetlen, akinek ez a mutatvány sikerült.

– Arról nem is beszélve, hogy a Roxfort úgy szép, ha színes. És a Mardekárnak is ugyanolyan fontos szerepe van az iskola életében, mint a Griffendélnek, nem igaz? Már ha nem fontosabb...

Rose egyre vörösebb lett, ahogy ott állt a zsámolyon, a tömeg pedig ide-oda kapkodta a fejét a szóváltást hallgatva. De közbeavatkozni senki sem akart, vagy senki sem mert.

– Vagy talán félsz, hogy kiderül, hogy tehetségesebb író vagyok nálad? Nem lenne meglepő – folytatta Scorpius, pedig Rose már épp készült megszólalni –, hiszen a felmenőim között akadtak már tehetséges zsurnaliszták. Bizonyára még te is hallottál Brutus Malfoyról, a Vitéz Varázsló szerkesztőjéről.

Scorpius utolsó szavaival szinte már lehülyézte Rose-t, ami igen nagy vakmerőség volt tőle. Rose lehet, hogy tudálékos, de azt még neki is el kellett ismernie, hogy valóban okos.

– Természetesen ismerem – húzta ki magát Rose. – Ő volt az az idióta és elfogult író, aki a saját elmaradott, mugligyűlölő nézeteivel traktálta az értelmes lakosságot. Ha te az ő nyomdokaiba akarsz lépni, csak tessék! Én viszont – hangsúlyozta ki – az értelmes cikket írók sorába fogok beállni.

A tömeg rögtön Scorpiusra nézett, és várták a csípős feleletet. De az csak nem akart érkezni.

Végül Rose nem bírta tovább.

– Akkor elárulod végre, mit keresel itt?

– Ennyit az értelmes szerzőkről. Épp most fordulsz hozzám, hogy helyetted válaszoljak meg valamit, amit TE nem tudsz.

Ezután már nyilvánvaló volt, hogy Scorpius miért nem válaszolt. Pontosan arra várt, amit Rose csinált. Direkt provokálta, hogy aztán a földbe döngölje. Igazi mardekáros.

– De hogy enyhítsek a tájékozatlanságodon – ami egyébként hatalmas hiányosság egy újságíró esetében – elmondhatom, hogy nem miattad jöttem, bármiről álmodozol is, Rosie.

Dahlia már tényleg kezdte azt hinni, Rose mindjárt felrobban. Épp elégszer volt tanúja hasonló dühkitöréseknek. Vernon Dursley hetente legalább egyszer esett át hasonlókon. Dahlia fejből ismerte a tüneteket: vörösödés, lilulás, apró izzadságcseppecskék a homlokon és a felső ajaknál, aztán egyre vörösebb, vörösebb – Vernon esetében ez gyakran már lila volt –, és végül a robbanás. Olyankor jobb volt minél messzebb tartózkodni a vernonia – így hívta Dahlia a dühkitöréses robbanást – alanyától.

– Hogy mi?

– Az igazság az, hogy nem önszántamból jöttem. Soha nem venne rá ilyesmire senki. Viszont McGalagony professzor valamiért úgy gondolta, ideális büntetőmunka lenne számomra, ha végeznék egy kis társadalmi munkát. Persze én sejtem, hogy csak azt akarta, hogy egy értelmes lény is dolgozzon az újságnál.

Dahlia magában már visszaszámolt a robbanásig. Rose arca már majdnem olyan vörös volt, mint a haja, ezért úgy saccolta, körülbelül tíz-tizenöt másodpercük lehet. Ám ekkor Hugo hirtelen közbelépett. Dahlia észre sem vette, hogy a fiú eltűnt mellőle, csak akkor, amikor már a nővére mellett állt.

Megfogta Rose kezét, aztán felállt mellé, és valamit súgott neki. Olyan halkan, hogy senki sem hallotta, de Dahlia tapasztalt szájról olvasó volt. Gyakran volt szüksége erre a tudására, amikor a szülei veszekedtek, és tudni akarta, hogy min.

Hugo azt súgta Rose-nak hogy nyugodjon meg, ami persze ilyenkor nem nagyon használt. Sőt, Dahlia általában csak még idegesebb lett, ha valaki nyugtatgatni próbálta.

Hugónál azonban úgy tűnik, működött a dolog. Dahliának a suttogók jutottak eszébe a jelenetről. Suttogónak hívják azokat az embereket, akik mintha beszéltek volna a lovak nyelvén – bármikor meg tudták őket nyugtatni. Na, pontosan ilyen volt Hugo is, csak ő nem a lovakat, hanem az embereket – vagy legalábbis a nővérét biztosan – nyugtatta meg. Aztán aprót intett a fejével Rose-nak, hogy kicsit szálljon le a zsámolyról.

Hugo alapvetően mindig szerény volt. Most is, ahogy ott állt a tömegből kiemelkedve, kicsinek és gyámolítani valónak tűnt, de amikor megszólalt, a hangja egyáltalán nem remegett.

– McGalagony professzor biztosan tudja, mit miért tesz. Minden új tagnak nagyon örülünk. Gyere csak beljebb, Scorpius. – Ezt olyan kedves mondta Hugo, mintha nem épp az előbb mondta volna azt a családjáról, hogy gonoszak. – Azt már elmondta Rose, hogy mindenkit csoportokba osztott, de Scorpius kedvéért még egyszer elmondanám, hogy mindenki a saját, névre szóló cetlijén lévő témában fog cikket írni. Gondolom, Rose neked is kitalál valamit, Scorpius.

Hugo utolsó mondatát még mindig a legkedvesebb hangon mondta, de Rose felcsillanó szeme elégtételt ígért.

– Igen, egy ilyen tehetséges írónak valami különleges témát kell találnom – jegyezte meg Rose, és az arcán a düh helyét szép lassan átvette az elégedett kárörvendés. Szinte már csak az hiányzott, hogy egy gonosz kacaj kíséretében összedörzsölje maga előtt a két tenyerét.

Mielőtt a dolog megint eldurvulhatott volna, Hugo folytatta.

– Én fotózni fogok, tehát sokatokkal fogok együtt dolgozni. Ha képet szeretnétek a cikketekhez, nyugodtan keressetek. És ha valaki érez magában kedvet hozzá, hogy ő is csatlakozzon az egyelőre egyszemélyes fényképész különítményemhez, szintén nálam kell jelentkezni. És akkor folytathatjuk is a névsort!

Hugo lelépett a zsámolyhoz, és előbbi önbizalommal teli felszólalását meghazudtoló módon szinte visszalopakodott Dahliáékhoz.

– Ez nagyon jó volt – örvendezett Nara.

– Egy varázsló vagy! – tette hozzá Dahlia, mire Hugo elmosolyodott.

– Hát, ezt már régóta tudom. A nagyi majd kiugrott a bőréből, amikor két évesen összeraktam a szétszakadt macimat.

– Tudod, hogy nem így értettem.

Dahlia még megtoldotta egy kis oldalba lökéssel a mondandóját, de titokban irigyelte Hugót, hogy pontosan tudja, mi volt az első varázslata. Ő maga nem emlékezett rá, hogy valaha varázsolt volna a trapézos lány előtt. Ha pedig történt ilyesmi, a szülei biztos találtak rá valami tudományos magyarázatot. Szóba sem jöhetett, hogy megkérdezze őket erről. Már ha egyáltalán szóba állnak majd vele, amikor hazamegy.

Rose visszaállt a zsámolyra, és ott folytatta, ahol abbahagyta, mielőtt Scorpius belépett. Sorolta a neveket, és adogatta a cetliket. A felsoroltak nem mindegyike volt boldog a saját témájával. Egy lány felsikkantott, amikor meglátta a sajátját, egy másik pedig ugrálni kezdett örömében.

Szép lassan Nara, és a Pottereke és Weasleyk is sorra kerültek.

Molly a legendás lényekkel foglalkozó csoportba került, Lucy pedig megkapta a szerelmi tanácsadás rovatot. Lily és Tiff a pletykarovatnál kötöttek ki, Albusnak a legfrissebb kviddicshírekről kellett tudósítania, Loo pedig az új varázskutatásokról szóló beszámolót kapta. Rose Narát legnagyobb örömére a muglis rovathoz sorolta.

Jobban belegondolva Dahliának el kellett ismernie, hogy Rose nem nagyon nyúlt mellé. Legalábbis az ő esetükben nem. Senki sem kapott olyan témát, amiről ne tudnak írni.

– Most pedig, hogy mindenki megtudta, melyik csoportba került, még néhány információ. A cikkeket jövő héten várom, nálam és Hugónál lehet majd leadni. Két hét múlva ilyenkor pedig ugyanitt találkozunk a szerencsésekkel, akik alapító tagjai lehetnek a Roxfort iskolaújságjának, a Roxforti Hírmondónak. – Itt halvány taps szakította félbe Rose mondandóját. Amikor a taps elhalt, Rose folytatta. – Addigra pontosabb információkat kaptok a rovatokról, és beszerzek minden szükséges dolgot ahhoz, hogy a szerkesztőség megfelelő formát öltsön. Úgyhogy mindenki úgy készüljön, hogy két hét múlva berendezzük az irodát.

Újabb taps tört ki, aztán ki-ki elindult a saját klubhelyiségébe.

Dahlia, Hugo és Nara is a Hollóhát tornya felé vették az irányt. Nara olyan izgatott volt, hogy le sem lehetett állítani.

– Dahlia, te is muglik közül jössz. Szerintem miről kellene írnom? Talán a repülőről? Vagy az már túl bonyolult lenne?

– Én fogalmam sincs, mi számít itt különlegesnek. A sima tollamra is úgy néztek, mintha minimum a jetit látnák.

– Hidd el, nálunk a jetiben többen hisznek, mint abban, hogy működhet a tollad – szólt közbe Hugo is, a toll szó előtt úgy megtorpanva, mintha nem lenne benne biztos, hogy így hívják.

– A jeti is létezik?

– Hát persze.

– Még a végén azt mondod, hogy a Loch Ness-i szörny is létezik.

Hugo elgondolkozott.

– A szörny talán túl erős egy kelpire, bár kétségtelenül nem a legkedvesebb lények. Legalábbis én nem nagyon szeretném, ha meg akarna enni valami.

Dahlia inkább nem feszegette tovább a témát, mert attól tartott, hogy minden legendás lényről kiderül, hogy valóság. Persze nem volt nehéz meggyőzni, az utóbbi időben annyi olyan dolgot látott, amiről korábban álmodni sem mert, de aznapra ennyi elég volt már.

– Mit lenne, ha a gumikacsáról írnál? – vetette fel Hugo.

A két lány egyszerre kérdezett vissza felháborodott hangon-

– A gumikacsáról?

– Ühüm. Nagypapa soha nem értette, mi értelme van. És Harry nem igazán tudta elmagyarázni neki. Anya is belekezdett néhányszor, de soha nem sült el jól a dolog.

– Valószínűleg azért, mert a gumikacsának az ég világon semmi értelme.

Amikor végül felértek a toronyba, szerencséjük volt. A kopogtató kivételesen roppant könnyű kérdést tett fel, valószínűleg azért, mert már ő is aludni szeretett volna. Dahlia tökéletesen meg tudta érteni, már ő is alig várta, hogy belefeküdjön a kék ágyneműbe.

Amikor néhány perccel később ez a vágya teljesült, mégsem tudott rögtön elaludni. Folyamatosan azon járt az esze, hogy vajon miről kellene írnia. Egyik pillanatban még egy normális ötlete sem volt, aztán hirtelen annyi támadt, mintha kinyitottak volna egy csapot a fejében. A bőség zavarában nem tudott dönteni, aztán amikor újra átgondolta őket, végül egyik sem tetszett neki igazán. Tudta, hogy valami nagyon jóval kell előrukkolnia, és itt, távol a mugli világtól esélye sem volt, hogy szerezzen valami divatlapot ihletszerzőnek.

Aztán rájött, hogy talán mégis lehetséges a dolog. El is határozta, hogy másnap ír Dudleynak, hogy küldjön neki Vedával néhányat.

Ez a terv végül megnyugtatta, és sikerült álomba merülnie.

Álmában egy divatbemutatón volt, ahol semmi sem volt szokványos. A kifutó a föld fölött vagy húsz centivel lebegett, és úgy hullámzott, mint a tenger. A közönség nem székeken ült, hanem seprűkön lebegett, és amikor megláttak egy ruhát, ami tetszett nekik, felemelkedtek, és körberepülték azt a modellt, aki viselte.

Aztán a kifutón váratlanul ismerős arcok tűntek fel. Hugo, Nara, Loo, James, Albus, Lily és a többiek mind ott voltak, és furcsa ruhában illegtek-billegtek. Dahlia csak akkor jött rá, hogy ő is a kifutón áll, amikor Hugo integetni kezdett neki. Ekkor körbenézett, és az egyik seprűn meglátta Olivert, mellette pedig ott lebegett Scorpius is. Feltűnő pillantásokkal méregették őt, aztán sugdolózni kezdtek.

Dahlia legszívesebben odament volna hozzájuk, hogy jól leteremtse őket, de a kifutó a lába alatt úgy hullámzott, hogy képtelen volt megmozdulni.

Amikor minden erejét bevetve mégis sikerült előrelépnie, a kifutó hirtelen tényleg vízzé változott, és Dahlia egy hömpölygő folyóban találta magát. Naráék mind eltűntek, a seprűk viszont megmaradtak.

Mindegyik hátán egy szőke alak ült, akinek haja ezüstösen csillogott. A lány az álmaiból.

– Segíts! – kiáltotta Dahlia. Bár tudott úszni, a folyóban úgy érezte, ezzel semmire sem megy. A sodrás hihetetlen erős volt, aztán Dahlia egy örvényt is észrevett.

De hiába kapálózott, a lány nem akarta kihúzni – egyik lány sem.

– Segíts! – nyögte újra, mire a tucatnyi egyforma alak kacagni kezdett.

– Neked nem kell az én segítségem – mondta csilingelő hangján az összes, aztán elrepültek a seprűkön.

Dahlia pedig már nem bírta tovább, és érezte, hogy elnyeli az örvény.

This entry was posted on 2012. június 20., szerda at szerda, június 20, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

6 megjegyzés

Névtelen  

Ki Nara anyja? Ő is benne volt az eredeti HP-ben?
Egyébként jó lett.

2012. június 21. 9:36

Bizony benne volt. :) Cho Chang. :P De azt hittem, hogy ez már kiderült.

2012. június 21. 9:51
Névtelen  

Nem tudtam, de én is rá gondoltam.

2012. június 21. 15:18

Detto. Dahlia rejtélyes álmai meg engem is izgatnak.

2012. június 21. 20:33
Névtelen  

Szia! :)

Ahhoz, hogy valaki jó (és hiteles) fanfictiont írjon, elengedhetetlen, hogy ismerje az eredeti történetet a legapróbb részletekig. Nos, Deszy, úgy érzem neked ez sikerült. A szereplőid bámulatosak, a fogalmazásod zseniális. Többféle HP-es fanfic-et olvastam, de egy sem közelíti meg ezt a szintet. Gratulálok! :)

Ui.: Nagyon várom mikor rukkolsz már elő egy saját -nem novella hosszúságú- történettel! ;)

C

2012. június 22. 7:59
Lory  

Szia!
Nagyon jó fejezet volt. Már alig várom, hogy megtudjam, ki is az a rejtélyes lány és miért álmodik vele Dahlia. Már alig várom a következő részt :)

2012. június 26. 15:04

Megjegyzés küldése

Kommentek :)