Egy Dursley Roxfortban - 24. fejezet  

Posted by Deszy in


24. fejezet
Halloween


Dahlia verejtékben úszva ébredt fel az álomból. De még ez is azt a hamis képzetet keltette benne, hogy néhány pillanattal korábban valóban fuldoklott. Vett néhány mély lélegzetet, aztán körbenézett a szobában. Mindenki aludt. Rájött, hogy megnyugtatja, ha azt nézheti, ahogy a többiek békésen alszanak. Nara például motyogott álmában, és bár Dahlia nem értette, mit mond, mosolygott, úgyhogy feltételezte, hogy szép álmai lehetnek.

Tudta, hogy ő már képtelen lesz visszaaludni, úgyhogy inkább felkelt. Gyorsan és halkan igyekezett átöltözni, nehogy felkeltsen bárkit is, aztán kiosont a szobából. Amikor leért a klubhelyiségbe, bevackolta magát az egyik fotelbe egy köteg pergamen és a tolla kíséretében, és törni kezdte a fejét. Meg kell írnia azt a cikket, és minél hamarabb túl van rajta, annál jobb. Mindig akkor vannak rémálmai, amikor aggódik valami miatt, most pedig határozottan aggódott, hogy miről fog írni.

A tolla végét rágcsálta, és sorra írogatta a címeket és témaötleteket a pergamenre, csak azért, hogy aztán végül mindegyiket kihúzza.

Dahlia egyszer csak zajt hallott, és Narát pillantotta meg a lépcsőn.

– Miért nem alszol? – kérdezte halkan.

– Felébredtem, és láttam, hogy nem vagy az ágyadban. Valami baj van? – dörzsölgette a szemét Nara, aztán lehuppant a Dahliához legközelebbi fotelba ő is.

– Csak rosszat álmodtam – felelte. Azt nem akarta elárulni, hogy újra meg újra ugyanaz az idegen lány bukkan fel az álmaiban. – Aztán nem tudtam visszaaludni, és gondoltam, megírom a cikket.

Nara bólintott, aztán felállt, és Dahlia válla fölött a pergamenbe kukkantott.

– Nem megy túl jól. – Narának, mint mindig, igaza volt.

– Nem – sóhajtotta lemondóan Dahlia, és már majdnem ott tartott, hogy hagyja az egészet a fenébe. Legszívesebben a tollat és a pergament is elhajította volna a csudába. Csak egy dolog tartotta vissza: az, hogy Hugóra és Narára gondolt, meg az összes Potterre és Weasleyre, akik az újságnál fognak dolgozni.

– Túlságosan stresszelsz – ásította Nara. – Írj arról, amit ismersz.

Ennyit mondott, aztán újabb ásítás kíséretében elindult vissza a szobába.

Igen ám, de mit ismerek? Semmit. Ilyen gondolatok jártak Dahlia fejében. Minden, amit a varázsvilágról tud, csekélység. Az összes itt töltött napján fény derült számára valami újra és különlegesre, és rá kellett jönnie, hogy még a saját családjának történetét sem ismeri. Lehet, hogy boszorkány, de mélyen belül még mindig mugli.

Aztán hirtelen megvilágosodott. Erről fog írni! A varázslók mindent tudnak arról, milyen furcsa számukra a muglik öltözködése. De ki más tudna többet arról, mit érez egy mugli családból származó a boszorkányok divatjáról, mint ő?

Lelkesedve hajolt újra a pergamen fölé, és nagy lendülettel kezdte körmölni élete első cikkét.


A cikket leadta Rose-nak, ahogyan Nara is a sajátját, ezután pedig néhány napra minden visszaállt a rendes kerékvágásba. A Roxfort tényleg iskola volt, és sok szempontból nem is különbözött annyira Dahlia mugli iskolájától. A házi feladatok számában ha lehetséges, még többet sikerült feladnia a tanároknak. Így a napjaik végét – a többi hollóhátassal, és néhány lelkesebb hugrabugossal és valamennyi griffendélessel – a könyvtárban töltötték.

Dahlia tolla szép lassan kifogyott, így kénytelen volt ő is pennát használni. Eleinte hatalmas pacákat ejtett vele mindenhol, és az is előfordult, hogy tinta nélkül karistolt a papíron. Úgy döntött, bármi lesz is a vége, elküldi Vedát Dudley-hoz, hogy küldjön néhány tollbetétet. A varázslók sok hasznos dologra képesek, de a golyóstoll csodáját még nem fedezték fel.

Ahogy teltek a napok, egyre többen kezdtek sutyorogni arról, hogy közeleg a Halloween. Dahliát eddig nem különösebben érdekelte ez a nap, de a Roxfortban mindenki olyan izgatott lett tőle, hogy az rá is átragadt.

Amikor végül eljött a nagy nap – ami szerencsére szombatra esett, így nem volt tanítás – az egész iskola tökökről és a lakomáról beszélt.

Nem úgy tűnt, hogy bárkinek szándékában állna jelmezekbe bújni és csokit követelni, és ez nagyon megnyugtatta őt.

A változatosság kedvéért a nap nagy részét a könyvtárban töltötték. Hugo nem túl lelkesen körmölt egy esszét Mágiatörténetre, amit Dahlia már befejezett. Ő maga a latin feladattal volt elfoglalva, az egyik deklinációt egyszerűen képtelen volt megjegyezni, ezért az utolsó pillanatig halogatta. Nara már mindkettővel kész volt, és az utolsó simításokat végezte csak rajtuk.

Egyszer csak James jelent meg a könyvtárban, mire Dahlia több helyről is sutyorgást hallott. Igaz, ami igaz, ő sem látta sokszor a fiút itt. James ráérősen ballagott oda hozzájuk, és lehuppant az asztalnál álló negyedik székre.

Úgy vigyorgott, mintha náluk viccesebbet még sosem látott volna.

– Szóval mégis a könyvtárban ücsörögsz? Hm... Azt hittem, a süveg tévedett, de talán tényleg stréber vagy.

Mielőtt Dahlia megszólalhatott volna, Hugo nyugodt hangon, anélkül hogy felnézett volna, a védelmébe vette.

– Lia tanul.

– Csodálatos megfigyelés! Te sem véletlenül vagy ott, ahol vagy – felelte James, de egyáltalán nem volt gonosz a hangja, inkább csak a szokásos módon viccelődött. James humorát meg kellett szokni.

– Minek köszönhetjük elbűvölő társaságod? – kérdezett vissza Dahlia James stílusában, mielőtt tovább folytatódhatott volna az értelmetlen szócsata.

– Érted jöttem.

– Értem? – kérdezte értetlenül Dahlia, mert erre a válaszra egyáltalán nem számított.

– Ha te vagy Dahlia Dursley, a Privet Drive négyes száma alól, akit nem is olyan régen Potterré avattunk, és aki...

Dahlia gyorsan felemelte a kezét, jelezve, hogy hagyja abba.

– Oké, nem kell tovább folytatnod. De miért?

Dahlia elképzelni sem tudta, hogy hova kellene mennie.

– Nekünk, Pottereknek erre a napra van egy kis hagyományunk. És mint Potter, neked is jönnöd kell.

Dahlia felnyögött, mert egyáltalán nem volt olyan hangulatban, hogy újabb Potter Fan Klub gyűlésen vegyen részt. Attól félt, ha most valaki lelkesen a nyakába ugrik, akkor annak nem lesz jó vége. Ezt szóvá is tette, de James leintette.

– Egyáltalán nem erről van szó. Gyere!

Így Dahlia küldött egy bocsánatkérő pillantást Hugo és Nara felé, majd felállt.

– A könyveidet majd felvisszük a klubhelyiségbe – mondta a legkisebb Weasley. – Menj csak!

Dahliát meglepte, hogy Hugo ilyen lazán veszi a dolgot. Talán ő tudja, hogy hova rángatja James?

– Jó, akkor amíg odaérünk egy kis gyorstalpaló a Potter történelemből. – James hangja teljesen megváltozott. Még mindig vidám volt, de a hangja sokkal komolyabb. – Ahogyan azt már tudod, Voldemort megölte a nagyszüleinket. Mindketten bátran harcoltak ellene, és az életüket áldozták a jóért.

Dahlia figyelmesen hallgatta, amit James mondott. Valamennyit ismert már a történetből, de legtöbbször csak Harryről beszéltek, a szüleiről nem.

– Nagyi – itt James tartott egy kis szünetet –, ő az édesanyád testvére volt. Az életét áldozta azért, hogy Apa túlélje azt a napot.

Közben megérkeztek az előcsarnokba, ahol Lily és Albus már vártak rájuk.

– Ami pedig Nagyapát illeti... – James szeretetteljesen elmosolyodott.

– Ő James példaképe – szólt közbe hirtelen Lily egy kuncogás kíséretében. – Jó úton halad, hogy a nyomdokaiba lépjen. Népszerű, csínyt csínyre halmoz és tagja a kviddicscsapatnak is.

James játékosan oldalba lökte a húgát, és folytatta.

– Ő Ágas. Róla már meséltem a kis túránkon.

– A Tekergős térképés Ágas. Rá emlékszem. Aki után a neved kaptad – mosolygott kedvesen Dahlia.

– Én pedig Nagyi után. Lily Evans – tette hozzá büszkén Lily.

– Lily Potter – javította ki őt James automatikusan.

– És te ki után kaptad a neved, Al? – kérdezte Albust Dahlia, mert feltételezte, hogy akkor egyikük sem csak úgy kapott nevet a babanévtárból.

– Két régebbi roxforti igazgató után. Albus Dumbledore és Perselus Piton.

– Téged Perselusnak is hívnak? – kérdezte Dahlia tátott szájjal.

– Albus Perselus Potter – bólintott Albus, és úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy két nem túl hétköznapi névvel áldották meg a szülei.

– Akkor nektek is két nevetek van? – fordult vissza Jameshez és Lilyhez. Közben már kint voltak az udvaron, és a Fúriafűz felé tartottak.

– James Sirius.

– Lily Luna.

Mondta James és Lily egymás után.

– Sirius és Luna?

– Sirius Tapmancs, szintén a Tekergők közül. Apa keresztapja volt.

– Volt?

– Meghalt harc közben. Ő is Voldemort ellen küzdött, aztán végül a saját unokatestvére ölte meg, aki halálfaló volt.

Ez kicsit sokkolta Dahliát. Egyre inkább úgy tűnt, hogy mindenkit Voldemort ölt meg. Beleborzongott, ha arra gondolt, milyen is lehetett.

– James bátyánknak már nevébe kódolták, hogy a Roxfort sötét folyosóit fogja bújni térképpel a kezében – nevetett Albus, hogy vidámabb témák felé terelje a beszélgetést.

– És Luna?

– Lunát majd karácsonykor megismered. Mindig nálunk ünnepelnek. Elképesztően bolondos!

– Akkor ő is rokonom? – kérdezte Dahlia.

– Nem, nekünk sem az. Ő Apáék barátja. Most éppen Dél-Amerikában van. Azt írta a legutóbbi levelében, hogy furpantyúk után kutatnak.

– Furpantyú?

– Egy lehetséges új faj. Lunánál soha nem tudni, hogy tényleg létezik-e vagy nem.

Dahlia próbálta elraktározni magában az összes információt, mint valami lexikon. Csak most jött rá, hogy eddig még a barátai teljes nevét sem tudta. El is határozta, hogy ha legközelebb a könyvtárban jár, utánanéz mindenkinek, akikről a nevüket kapták.

Tovább sétáltak az udvaron, aztán egyszer csak mind a három Potter megállt egy kisebb virágágyás mellett. Öt szál fehér liliomot ültettek csak bele, és ott feküdt mellettük egy ásó és egy újabb tő liliom.

Dahlia kérdőn nézett Lilyékre. Végül Lily szólalt meg.

– James kezdte ezt a hagyományt. Nagyapáékat október 31-én támadta meg Voldemort. A temetőbe nem tudunk kimenni, amíg itt vagyunk, így James minden évben ültetett egy szál liliomot ezen a napon. Aztán Al csatlakozott hozzá, most pedig mi is.

Dahlia pontosan tudta, hogy egyikük sem ismerte a nagyszüleiket. Mégis ennyire szeretik és tisztelik őket! Az ő szülei minden évben ha egyszer kinéznek a temetőbe, az nagy szó. A saját nagyszüleiről jóformán még egy képet sem látott, nemhogy történeteket meséljen róluk a barátainak vagy virágot ültessen miattuk.

James lehajolt az ásóért, és ásni kezdett. Néhány perc múlva már elég mély volt a gödör, hogy beleférjen a virág gyökere.

– Idén tiétek a megtiszteltetés – szólalt meg végül James.

Lily beleállította a gödörbe a liliomot, és fogta, amíg Dahlia visszalapátolta a kiásott földet. Még soha nem csinált ilyesmit, de jó érzés volt. Megemlékezni a nagynénjéről és virágot ültetni. Egyre inkább kezdte otthonosan érezni magát a Potter családban.

Még álltak ott egy ideig csöndben, aztán végül amikor már kezdett sötétedni, elindultak vissza a kastélyba. Egyenesen a Nagyterembe mentek, és Dahliának rögtön elállt a szava. Ezúttal a gyertyák nem önmagukban lebegtek, hanem kivájt tökökben, körbe-körbe pedig denevérek repdestek. Először megijedt tőlük. Életében egyszer találkozott denevérrel, amikor egyik éjjel belerepült a hajába. Annyi elég is volt belőlük. De hamar rájött, hogy ahogy a gyertyák, úgy a denevérek is el vannak varázsolva, és cseppet sem fenyegeti a testi épségüket.

Dahlia elindult a Hollóhát asztala felé, a három Potter pedig a Griffendél asztalához sétált, ahol Jamest többen kitörő örömmel fogadták.

A levegőben sütőtök illata szállt, és ahogy Dahlia leült Hugo és Nara mellé, tökéletesen otthon érezte magát. Nem úgy otthon, mint Dursleyéknél, ami az otthona volt. Úgy otthon, ahogyan a könyvekben olvasni. A melegség és a teljesség érzése mindent betöltött, és abban a pillanatban hálás volt, hogy boszorkánynak született.

Végül enni kezdtek, az asztal megtelt mindenféle finomsággal. De Dahlia nem annyira az ételekkel volt elfoglalva. Lopva a Griffendél asztala felé pillantott, miközben maga elé húzta a töklevét. Legnagyobb meglepetésére Albus, Lily és James is felé néztek. Mintha csak négyükre szűkült volna össze a terem, mind felemelték a kezükben tartott poharat, és Dahlia sejtette, hogy ők is ugyanarra gondolnak, amire ő.

Halkan suttogott: Lilyre és Jamesre.

This entry was posted on 2012. július 7., szombat at szombat, július 07, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

2 megjegyzés

Lory  

Szia!
Nagyon tetszett az új. Annyira jó volt olvasni, hogy a három legfiatalabb Potterhez ilyen közel állnak a nagyszüleik, még annak ellenére is, hogy soha sem találkozhattak velük.
A noválláidat is olvastam, és azok is nagyon jók voltak. Remélem még jó sok hasonló írásodat olvashatjuk :)

2012. július 8. 15:26

Szia!
Csak tegnap kezdtem el olvasni a történetedet, de máris végére értem. Nagyon tetszik a történet, remek ötlet a Roxfortba tenni egy Dursleyt... :) Imádom, amikor a Harryékre utalsz vissza, mindin jókat tudok rajtuk nevetni :D
Csak így tovább, remélem minél hamarabb jön a friss, mert teljesen függővé váltam, és kíváncsi vagyok arra titokzatos álombéli lányra...
Üdv:Jenny

2012. július 13. 14:12

Megjegyzés küldése

Kommentek :)