Egy Dursley Roxfortban - 31. fejezet  

Posted by Deszy in

31. fejezet
Újra Potteréknél


Dahlia nem bírt magával. Mint valami megszállott, fel-alá mászkált a szobájában. Várta, hogy Veda visszatérjen a válasszal, de ő csak nem akart megjönni. Dahlia nagyon remélte, hogy nem azért, mert valami baja esett. Veda mindig erős és talpraesett bagolynak tűnt, és számára is már olyan természetessé vált a varázslóposta, hogy fel sem merült már benne, hogy házi kedvencének bármi baja eshet. De akkor és ott, egyedül volt és Veda nem tért vissza időben.

Ezerféle ötlet is eszébe jutott, hogy mi baja eshetett. Nekirepült egy repülőnek, eltalálta egy kósza átok, megtámadta egy másik ragadozó madár, elütötte egy kamion...

Félpercenként az ablakhoz rohant, hátha megpillantja, de persze ő maga is pontosan tudta, hogy ha Veda ott is lenne valahol a levegőben, akkor sem látná meg ebben a sötétben. Neki nem volt olyan fejlett látása, mint a baglyoknak.

Aztán amikor körülbelül negyvenedszerre rohant az ablakhoz, valamit észrevett az égen. Először csak egy fényes pont volt, akár csillag is lehetett volna, de mozgott. Dahlia először arra gondolt, hogy helikopter, de a Privet Drive környékén nem látott még soha egyet sem. Aztán ahogy közeledett, a fényes pontból hirtelen kettő lett, és az éjszaka csöndjét motorzúgás törte meg.

– James – kiáltott fel Dahlia, de rögtön a szájára is szorította a kezét. Igaz, hogy megint szökni készült, nem kívánt engedélyt kérni a szüleitől. Így nem igazán azzal volt a baj, hogy nem engedik el. Mert tudta, hogy akár beleegyeznek, akár nem, ő menni fog.

Valahogy mégis egyszerűbbnek tűnt veszekedés nélkül elhagyni a házat. Egy hang azt harsogta a fülébe, hogy gyáva, de hát végül is nem a Griffendélbe került, nem igaz? Ezt senki nem vetheti a szemébe. Jobbnak látta, ha feltűnés nélkül eltűnik, mint akkor, amikor Loo szöktette meg.

Nem várt bámészkodva az ablakban, gyorsan összepakolt még egy-két holmit az új, kerekes bőröndjébe, és közben az járt a fejében, hogy mennyire más most ez a szökés, mint az. Akkor nem tudta, mi vár rá. Félve pillantott körbe a szobájában, mert azt hitte, hiányozni fog neki. Most azonban alig várta, hogy elmehessen.

James hirtelen lefékezett az ablaka előtt. Dahlia odahúzta a bőröndjét, és már adta volna ki, hogy minél hamarabb eltűnhessenek.

– Csak nem gondolod, hogy kihagyom a lehetőséget, hogy megnézzem magamnak ezt a házat meg szobád? – szólt mesterséges felháborodással James. – Nyisd ki nekem az ajtót!

– Az ajtót? – kérdezte Dahlia meghökkenve.

– Be tudnék innen is mászni, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ha itt hagynám motort magában lebegni.

– De maradj csendben! Nem akarom, hogy felébredjenek – intett Dahlia a szülei szobája felé, bár pontosan tisztában volt vele, hogy James nem tudhatja az merre van.

– Pedig csaphatnánk egy bulit négyesben!

– James!

– Jól van, csendben leszek. Csak engedj be!

Dahlia halkan, vigyázva, hogy a lehető legkisebb zajt csapja, rögtön elindult lefelé a bejárati ajtóhoz. Mire leért, James már ott várta.

A lány legnagyobb örömére James tartotta a szavát, és nem csapott felesleges zajt. De amikor a lépcsőhöz értek, megtorpant. Dahlia először nem értette, hogy miért. De amikor a fiú elindult a gardrób irányába, hirtelen minden világossá vált.

– Igen, ez az – suttogta, aztán benyúlt az apró helyiségbe, hogy felkapcsolja a villanyt. Tudta, hogy nem ad annyi fényt, amennyire a szülei felfigyelnének, úgyhogy meg merte kockáztatni.

James nem szólt semmit, csak bedugta a fejét és jól megnézett mindent. Aztán lekapcsolta a villanyt, és Dahliához fordult.

– Vezessen a szobájába, hölgyem – suttogta.

Dahlia visszafojtotta a kuncogást, és húzni kezdte Jamest maga után. Amikor beléptek a szobájába, és végre becsukta maguk mögött az ajtót, nem bírt szabadulni a képtől, hogy milyen arcot vágna az édesanyja, ha tudná, hogy már két nála idősebb fiút is becsempészett ide.

– Elég... rózsaszín – állapította meg James, de azért lehuppant Dahlia ágyára.

– Ha tetszik, a tiédet is átfesthetjük. Kaphatnád ezt tőlem karácsonyra.

– Tegyünk úgy, mintha ezt most nem hallottam volna. Anya már így is sokszor háborog a különcségeim miatt, nem tudom, mit szólna, ha kiderülne még az is, hogy a másik csapatban játszom.

– Kiderülne? – kérdezte Dahlia. – Akkor így van? – kuncogta. – Na, nem mintha baj lenne.

James felvonta szemöldökét.

– Te most megkérdőjelezted a férfiúi bájamat?

– Eszembe sem jutna ilyesmi.

James közben felállt, és elkezdte körbejárni a helyiséget.

– Ez hova vezet? – kérdezte, amikor Dahlia saját gardróbjának ajtajához ért. James még itt is titkos járatokat keresett.

– Az csak a – kezdte a lány, de már nem volt ideje befejezni, mert a fiú megelőzte. Szélesre tárta a helyiség ajtaját.

– Szekrény? – kérdezte James.

– Tudod, Divat és smink – emlékeztette Dahlia a fiút, hogy melyik rovathoz is tartozik a Roxforti Hírmondóban.

James ahelyett, amit Dahlia várt – hogy a fiú gyorsan becsukja az ajtót, nehogy véletlen elkapjon valami kórságot az egyik rózsaszín ruhától –, belépett a ruhák közé, és egyesével nézegetni kezdte őket.

Kiemelt egy különösen fodros darabot, és kérdőn tartotta Dahlia felé.

– Ajándék – magyarázta, mielőtt még azt hinné, hogy ezt a fodorcsodát ő választotta volna.

James visszaakasztotta, és tovább vizsgálgatott egy másik darabot.

– Nem mehetnénk? – kérdezte Dahlia, mert már tényleg nagyon türelmetlen volt. – Miért húzod az időt?

– Tudod, a Mikulás épp most hozza a karácsonyfánkat, és nem hagyhatom, hogy meglásd – felelte James.

Dahlia mérgesen összefonta maga előtt a kezét.

– Jól van, jól van, megyünk! – mondta James. – Néhány biztonsági szabály a motoron...

Mielőtt azonban sorolni kezdhette volna, a lány félbeszakította.

– Repültem már a motorral.

– Lehet, de akkor nem én voltam a sofőr. Végre megkaptam, nem fogom engedni, hogy olyan apróságok miatt, mint hogy kiugrasz az egyik kanyarban, ne kapjam meg többet.

– Á, szóval olyan apróságok? – fonta össze Dahlia sértődötten a karját. – Na szépen vagyunk! Egyébként is, hülyének nézel, hogy kiugrok? Örülök már annak is, ha véletlenül nem halok szörnyet zuhanás közben. Eszemben sincs szabadesést játszani.

– Hogyan is vonhatnám kétségbe egy hollóhátos éles eszét? Ó, én balga.

Dahlia mérgesen beleboxolt James karjába, de pontosan tudta, hogy ő is vele kuncog.

– Tényleg menjünk!

– Jó, de a biztonsági szabályokat komolyan gondoltam – felelte határozottan James, és sorolni kezdte, mire is figyeljen oda. Dahlia kelletlenül ugyan, de igyekezett türelmesen hallgatni, ahogy James elmondja, hogy merre dőljön, ha baj van, meg hogy mibe kapaszkodjon, és hogy hogyan fog jelezni bizonyos dolgokat.

Amikor befejezte, James elégedetten bólintott.

– Mehetünk.

Felkapta Dahlia csomagjait, és elindult vissza arrafelé, amerről jöttek. Dahli addig gyorsan visszaszaladt a levélért, amit a szüleinek és Dudleynak írt. Eltervezte, hogy majd az ajtajuk elé leteszi, hogy biztosan észrevegyék. Semmi különöset nem írt benne, csak annyit, hogy elment karácsonyra a Potter családhoz, és hogy ne aggódjanak. Bár nem feltételezte, hogy nagyon féltenék.

James meglehetősen hangos volt. De Dahlia nem mert semmit mondani neki, mert pontosan tudta, hogy a fiú egyelőre ugyanúgy nem varázsolhat, ahogy ő sem. Tehát most nem tudta volna lelebegtetni a bőröndjét a lépcsőn, amit most még a karácsonyi ajándékokkal is megpakolt.

Egyszer csak felgyulladt az egyik lámpa Dahlia háta mögött. Néhány másodpercre még annyi ereje sem volt, hogy megforduljon, csak állt dermedtem. Félve gondolt bele, hogy mi lesz, ha esetleg az apja áll a háta mögött. James fenyegetéséből kiindulva azt nem úsznák meg könnyen.

James rögtön fel is bukkant, ezúttal a bőrönd nélkül.

– Baj van? – kérdezte, és Dahlia háta mögé pillantott. – Jó estét!

Mielőtt még tudta volna, hogy ki áll mögötte, megnyugtatta a fiút.

– Nem, semmi gond. Menj csak! Mindjárt megyek én is.

James néhány pillanatig még merőn nézte őt, aztán aprót bólintott, és megfordult. Dahlia még hallotta, ahogy közben azt motyogja, hogy ha nincs kint öt percen belül, bejön érte, és nem fogja érdekelni a törvény.

Mivel Vernon nem kezdett el magából kikelve ordítani, Dahlia feltételezte, hogy az édesanyja áll mögötte, és igaza is lett. Petunia ott állt egy szál hálóingben, szőke haja, amelyben már ősz szálakat is észre lehetett venni bőven, felcsavarva meredezett a fején, attól függően, hogy épp hogy sikerült a csavarókat beletenni.

– Én – kezdte Dahlia – elmegyek. Hugo, az egyik barátom. Ő Jamesék unokatestvére egyébként, szóval ő és Harry is elhívtak karácsonyra. – Dahlia tudta, hogy összevissza beszél, és Petunia döbbent arca sem sokat segített, de már azt is haladásnak fogta fel, hogy édesanyja nem kiáltott Vernonért és ne ájult el azon nyomban. – Úgy döntöttem, elmegyek. Írtam nektek egy levelet.

Azzal Dahlia odanyújtotta a levelet az édesanyjának, akinek a keze mintha önkéntelenül mozdult volna a boríték irányába. Még odament, megölelte a mozdulatlan Petuniát, aztán anélkül, hogy visszanézett volna, futott Jameshez, aki már a motorban ülve várta őt.

Meglepettnek tűnt, hogy nem kellett érte visszamennie.

– Meg tudom oldani a gondjaimat egyedül is. Általában – mondta Dahlia, és ő is beszállt.

Az út most valahogy kevésbé tűnt borzalmasnak. Kicsit fázott, hiába vett fel még egy pulcsit James figyelmeztetésére, de a repülés már nem okozott neki akkora meglepetést, mint amikor előzőleg tartott a Grimmauld térre. Szeretni soha nem fogja, de legalább nem kellett azzal törődni, hogy irányítsa a seprűjét. Így volt ideje arra is, hogy megcsodálja a hóval borított tájat. Az éjszaka sötétje ellenére pontosan látott mindent, mert a Hold fényében a hó szinte világossá változtatta az alattuk nyúló dombokat.

Miközben repültek, még szállingózni is elkezdett a hó, és ez csak még varázslatosabbá tette az utazást. Dahlia szinte már meg is feledkezett a repülés okozta émelygésről, miközben a hópelyheket nézegette.

Végül James ereszkedni kezdett, mire Dahlia gyomra megint vetett egy bukfencet. De mielőtt még bármi rosszabb történhetett volna – amibe inkább nem is akart belegondolni –, már le is szálltak a Grimmauld téren.

Csak amikor beléptek a házba, akkor vette észre, hogy a haja teljesen elázott. És ez valószínűleg Jamesnek is feltűnt, mert mosolyogva borzolta össze a haját.

– Mindjárt kerítek neked egy törölközőt.

A ház pontosan olyan volt, mint amilyenre Dahlia emlékezett. Meleg volt és barátságos.

Aztán hirtelen észrevette a házimanót is, aki feléjük közeledett a folyosón.

– Szia Sipor! – köszönt neki Dahlia, amikor eszébe jutott a neve.

A manó meghajolt.

– Tehetünk valamit gazdám rokonáért? – kérdezte, miután felegyenesedett.

– Egy törölköző kellene, Sip – felelte James.

Mire beértek a nappaliba, Dahlia már szárítgatta is a haját. De közben nem mulasztotta el megcsodálni a karácsonyfát sem. A világ legszebb karácsonyfája volt. Mindenféle színű csillagok és gömbök lógtak róla, tökéletes rendben elhelyezve, mintha valaki centiméterre pontosan kimérte volna, melyik dísznek hová kell kerülnie.

James észrevette, hogy Dahlia a fát bámulja.

– Majd meglátod! Ez még semmi. Anya nem veszi olyan komolyan a fenyőfa feldíszítését, de Mamáéknál...

Dahlia meg akarta kérdezni, hogy mégis hogyan láthatná, de aztán James elterelte a gondolatait.

– Szerintem a többiek még alszanak. Nem is csoda, hajnali kettő van. Tudod, nem szóltam róla nekik, hogy ma hozlak el. Akkor Lily már itt ugrálna körülöttünk, és nem hagyna nekünk nyugtot.

Dahlia elmosolyodott. Bár James úgy beszélt a húgáról, mintha csak nyűg lenne, pontosan tudta, hogy a fiú azért nem szólt nekik, mert meglepetést akart szerezni nekik. Ez látszott a szeme csillogásából.

– Még nem tudod, milyen nálunk egy karácsony, de hidd el, jobb ha alszunk egyet előtte! Gyere!

Elindultak fel a lépcsőn a szobák felé. Úgy osontak, mint a Privet Drive-on is tették, de ezúttal nem azért, mert rosszban sántikáltak, egyszerűen csak nem akarták felébreszteni a többieket. Aztán James egyszer csak kitárt előtte egy ajtót, és amikor a lány belépett, becsukta maguk mögött az ajtót.

A szobának, ahová James bevezette, narancssárga fala volt, és mindenhonnan kviddicsező varázslókat és boszorkányokat ábrázoló poszterek lógtak. A sarokban, az egyik ágy mellett Dahlia egy seprűt is észrevett, és sok poszter között egy Weasley Varázsvicc Vállalat plakátot is megpillantott, aminek a szövege változott. Először az állt rajta: Nálunk mindenki őrült. Aztán a ő betű vesszői hirtelen apró gombócokká váltak, a t betű pedig felkiáltójellé alakult, így már azt lehetett olvasni: Nálunk mindenki örül!

– Ez az én szobám – mondta James egyszerűen.

Dahlia erre már magától is rájött, de valamit nem értett.

– És kié a másik ágy? – kérdezte Dahlia.

– Amikor Teddy nálunk van, itt szokott aludni – magyarázta. – De most a tiéd. Ne aggódj, lecseréltem az ágyneműt!

Dahlia magában nagyot derült rajta, hogy James mintha kínosan érezte volna magát. Ő azonban nem zavartatta magát. Leült az egyik ágyra, és felhúzta a lábait.

– És, mi a program? – kérdezte. Hiába volt álmos, elképzelni sem tudta, hogy aludjon.

– Ritkán mondok ilyet, de alszunk.

Dahlia csodálkozva nézett rá.

– Alszunk? Csak így?

– Csak így. Holnap kész káosz lesz, és ha elalszol ebéd közben, a fejed pedig a levesbe borul, lehet, hogy észre sem vesszük, akkora tömeg lesz. Nem venném a lelkemre, hogy megfulladj nekem.

Ez már a régi James volt.

– Akkor alszunk.

– Kimegyek, hogy átöltözhess – mondta James, és már el is tűnt.

Mire visszajött, Dahlia már az ágyban feküdt. Már rajta is pizsama volt, egy szigorúan arany-vörös csíkos.

– James – motyogta a lány, mielőtt még elaludt volna. – Köszi, hogy eljöttél értem.

– Bármikor – mosolygott James.

Aztán Dahlia hirtelen felült az ágyban, mint aki most jött rá, hogy valamit elfelejtett. És így is volt.

– Veda! Hol van Veda? – kérdezte kétségbeesetten. A nagy mentőakció miatt el is feledkezett róla.

– Ne aggódj, itt van nálunk. Semmi baja. Sőt, Lily annyi bagolyeleséget adott neki, hogy egy hétig nem fog enni.

Dahlia megnyugodva dőlt vissza az ágyba.

– James? – kérdezte megint pár perccel később, amikor a fiú már majdnem elaludt. Ezt az álmos mormogásból lehetett tudni.

– Hm?

– Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt!

This entry was posted on 2012. szeptember 14., péntek at péntek, szeptember 14, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

2 megjegyzés

Kendra Dumbledore  

ez nagyon kedves rész volt. Remélem, hozod hamar a következőt!

2012. szeptember 15. 23:28

Ez nagyon jóó volt! :D Nekem nagyon tetszett, köszönöm Deszy! :D Na és Petunia! Vigyorogtam mint egy tejbetök. XD Örülök, hogy kis javulást adtál neki, köszönöm! :D Izgatottan várom a folytatást! :D

2012. szeptember 16. 12:50

Megjegyzés küldése

Kommentek :)