Egy Dursley Roxfortban - 35. fejezet  

Posted by Deszy in

35. fejezet
Párbaj Szakkör


Amikorra Dahlia megtanulta tökéletesen az ellenfele felé lebegtetni a hólabdákat – már a nagyobb méretűekkel is ment, bár akkora bombákat még nem tudott röptetni, mint James –, váratlanul beköszöntött a tavasz. A hó egyik napról a másikra eltűnt. Reggel még mindent fehér takaró borított, délelőtt szép lassan csöpögni kezdett a fákról az olvadt hó, délutánra pedig már csak egy-egy kisebb területen lehetett fehér foltokat felfedezni.

A roxforti természet ébredezett. Először csak apróságokat lehetett észrevenni, mint például azt, hogy a szél már nem olyan csípős, aztán egyre több lett a zöld a barna mellett, a fák rügyezni kezdtek, az első kisebb virágok is megjelentek, ahogy Neville nevezte őket, a tavasz hírnökei.

De nem a tavasz volt a legnagyobb hír, ami a Roxfortot foglalkoztatta. Ennél valami sokkal izgalmasabb készült.

– A Párbaj Szakkör – újságolta izgatottan a hírt Nara már korán reggel, amikor Dahlia még csak készült kikászálódni az ágyból. – Kitették a felhívást. Jövő héten lesz.

Dahliának először csak álmos bólintásra futotta, de aztán csak eljutott a tudatáig az információ. Onnantól kezdve pedig alig várta, hogy Harry és Ron megérkezzenek.

– És megint mindenki Apáékról beszél – vigyorgott James. – Minden évben ez van. És a Potter Fan Klub minden évben izgatottabb.

Mintegy bizonyítékképp meghallották, hogy a hátuk mögött három barátnő a nagy Harry Potterről sutyorog, majd az egyik megjegyezte, hogy Ronról se feledkezzenek meg, mert szépek a szemei.

Hugo erre a megjegyzésre elpirult, mivel ő is pontosan tudta, hogy az apja szemét örökölte.

– Majd te is megszokod – lökte oldalba James Hugót. – Bár ha már itt tartunk, volt már rá tizenegy éved.

– Erről a részéről lemondanék – motyogta Hugo.

– Akkor mondd majd ezt, amikor alig tudod magadról levakarni a csajokat. Bár nem vagy olyan sármos, mint én, azért nem lesz hátrány a neved.

– Ne mondj neki ilyeneket – tromfolta le Loo a fiút, amikor megérkezett. – Ne hallgass rá, Hugo! Csak a szája jár, mint mindig. Kedves lányt keress, aki magadért szeret, nem azért, mert híresek a szüleid.

– Mondja ezt Louis, a francia véla a szőke hajával meg a kék szemével.

Dahlia a szemét forgatta.

– Nem hiszem, hogy szükségetek lenne a hírnévre. De ha megbocsátotok, mi most itt hagyjuk a macsó szekciót Narával, hadd adjatok még hasonlóan rossz tanácsokat Hugónak.


A kedélyek nem akartak lenyugodni, egyre rosszabb lett. Hugót már többször megállították a folyosón, hogy megkérdezzék, nem tudja-e, mi lesz a szakkörön. Dahlia látta rajta, hogy kezdi magát nagyon kellemetlenül érezni. Ezért még egy okkal több volt, miért örült annyira, amikor végül eljött a Párbaj Szakkör napja. Az órák eseménytelenül teltek, bár mindenki mintha kicsit több hibát ejtett volna abban, amit csinált: a bájitalok mellélöttyentek, Mágiatörténeten pedig már senki nem is próbált úgy tenni, mintha odafigyelne – Narát kivéve mindenki az esti szakkörről suttogott.

A legtermészetesebben a Potter és Weasley gyerekek közül Lily viselkedett. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag semlegesen állt hozzá az egészhez. Nem próbált a figyelem középpontjába kerülni, mint James – aki persze általában amúgy is ott volt –, és nem is zavarta úgy a dolog, mint Hugót.

Az egyetlen megjegyzés, amit ezzel kapcsolatban tett, mosolyra fakasztotta Dahliát, annyira hétköznapi volt.

– Anya azt írta, küld Apával valami csomagot. Kíváncsi vagyok, mit.

Dahlia legnagyobb meglepetésére néhány rajongó még őt is megtalálta. Ilyenkor mindig elismételte a szöveget, amit szinte már fejből tudott: Nem, fogalma sincs, mi lesz a Párbaj Szakkörön. Nem, Harry nem írta meg neki. És nem, nem tudja, hogy Harry ad-e autogramot.


A Párbaj Szakkört a nagyteremben tartották. Amikor beléptek, Dahlia szinte alig ismert rá a helyiségre. A hosszú asztalok eltűntek, helyettük viszont jó pár ember formájú bábu álldogált az egyik sarokban. A másik sarokban jó néhány matracot lehetett látni, és ahogy arra gondolt, hogy vajon mire kellhetnek, hevesebben kezdett verni a szíve. A régi tornaórák jutottak eszébe, és ha őszinte akart lenni magához, azok nem voltak túl jó emlékek. De a legmeglepőbb az volt, hogy valamilyen furcsa módon hasonlított az egész izgalom arra, amikor először lépett be a nagyterembe.

Aztán amikor az utolsó is beért – James volt az, vigyorogva lépett be, aztán utat tört magának előre –, Harry és Ron közelebb léptek, és előbbi elkezdte a szakkört.

– Most nincsen háború, de sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy az ember bármikor olyan helyzetbe kerülhet, amikor tudnia kell megvédeni magát. – James közben odaért Dahliákhoz, és a lány alig bírta visszafojtani a nevetését, amikor észrevette, hogy a fiú végig tátogja apja beszédét. Szóról szóra. Harry eszerint minden évben ugyanazzal a beszéddel készült. – Az önvédelem a legfontosabb, mert amíg nem tudsz védekezni, képtelen vagy a támadásra.

– És most jön a szokásos lefegyverző bűbáj gyakorlása. Már a könyökömön jön ki. – James a pálcájával szemléltette a varázslatot, mire az egyik első sorban álló lány kezéből kiröppent a pálca.

Harry reflexei azonban tényleg kitűnőek voltak – állapította meg Dahlia, amikor a varázsló kinyúlt, hihetetlen könnyedséggel elkapta a pálcát, és jóindulatúan mosolyogva visszaadta gazdájának. A lány arckifejezéséből ítélve egy évig nem tervezett kezet mosni.

Aztán Harry metsző pillantással Jameshez fordult.

– Úgy tűnik, vannak itt olyanok, akik azt gondolják, már birtokában vannak ennek a tudásnak.

James ügyet sem vetett arra, hogy mindenki őket bámulja, hanem normális hangerővel megjegyezte:

– Még jó, hogy a birtokában vagyok! A Capitulatus volt az egyik első varázslat, amit megtanultam. Már azelőtt tudtam, hogy kell csinálni, mielőtt varázsolhattam.

– Akkor egy profival állunk szemben. Talán megmutathatnád, mit tudsz, James.

A tömeg megnyílt kissé, így már nem képeztek akadályt apa és fia között. Dahlia látta, hogy Harry mellett Ron szélesen vigyorog.

– Párbajra hívsz? – kérdezte James meglepetten.

Dahlia örömmel látta, hogy van még, aki képes meglepni Jamest. Bár azt is gyanította, hogy unokatestvérének nem egyszer kellett meglepő szülői fogásokkal előállnia egy ilyen fiú mellett.

– Ez egy párbaj szakkör, és önként jelentkeztél.

Az egész terem néma csendben követte az eseményeket. Néhányan izgatottan ficánkoltak, hiszen hányan mondhatják el, hogy látták Harry Pottert a fiával párbajozni?

James kihúzta magát és előrébb lépett, a tömeg pedig körbeállta őket.

– Támadj – utasította Harry a fiát, akinek nem kellett kétszer mondani.

– Stupor! – kiáltotta James, és vörös fény indult a pálcájából, de rögtön le is pattant Harryről.

James újra próbálkozott.

– Petrificus totalus!

Ez az átok sem működött.

James nem adta fel, harmadszor is próbálkozott.

– Tarantallegra! – amikor ez sem hatott, mással próbálkozott, sorban egymás után. – Rictusempra! Pofix!

Mindenki elhűlve figyelte a jelenetet. James töretlenül próbálkozott, Harry pedig gond nélkül hárította minden támadását. Ennek ellenére mindenki csodálta a fiút is. Annyi átkot ismert, amit nagyon kevesen. Dahlia először azt hitte, csak neki jelent újdonságot, hogy James ennyi varázsigét ismer, de hamar kiderült, hogy nem az ő mugli származása a ludas, és nem is az, hogy még csak elsős. James korát meghazudtoló módon harcolt.

Végül Harry is felemelte a pálcáját, és alig lendítette meg, egy piros fény kíséretében James pálcája a magasba lendült, és az apja kezében kötött ki.

– A képzett boszorkányok és varázslók hajlamosak megfeledkezni az alapokról. Pedig életet menthetnek. – Úgy nézett Jamesre, mintha ezt már legalább ezerszer elmondta volna neki. Valószínűleg így is volt. – A védekezés mindennek az alapja, mint ahogy mondtam. Utána lehet támadni is.

Jamest, úgy tűnt, nem nagyon taglózta le a vereség. Vigyorogva ment oda a pálcájáért, aztán visszaállt a többiek közé.

– De hogy azok se unatkozzanak, akiknek a jó öreg Capitulatus már megy – lépett elő Ron, és megveregette barátja vállát –, idén két csoportban fogunk dolgozni. Először gyakoroljuk a lefegyverző bűbájt, aztán azok a felsőbb évesek, akiknek ez már megy, maradhatnak a haladó részre is.

– Akkor erről a meglepetésről beszélt Apa – állapította meg Hugo. – Karácsonykor azt mondta, lesz valami újítás a Párbaj Szakkörben.

– Merlinnek hála! – nyögte James. – Már nagyon untam a Capitulatust.

– Ha neked már olyan jól megy – jegyezte meg Dahlia –, akkor minek jöttél el mégis?

– Mindig jó a kezdőket nézni – kacsintott rá James.

– Téged is legyőztek – emlékeztette a lány.

James csak legyintett.

– Apa más tészta. Tőle nem szégyen kikapni. Valószínűleg a legtöbb varázslót lefegyverezte volna, beleértve a tanárainkat is.

Dahlia halvány büszkeséget hallott a fiú hangjában. Aztán már nem tudott ezzel foglalkozni, mert Harry tanítani kezdett. Először részletesen elmagyarázta, hogyan is működik a lefegyverző bűbáj, megmutatta a pálcamozdulatot, többször elismételtette a varázsigét is. Végül szembeállította magával Ront, és bemutatták egymáson is. Amikor Harry pálcájából vörös fény indult barátja felé, sokan ámuldozva sóhajtottak. És Dahlia hallotta a sutyorgást is:

– Ezzel győzte le!

Harry nem zavartatta magát, a hosszú évek során már megszokhatta ezeket a reakciókat.

– Álljatok párba, hogy gyakorolhassátok!

Hirtelen Oliver jelent meg a semmiből.

– Önként jelentkezem. Egyszer már úgyis lefegyvereztél a mosolyoddal.

Oliver bármilyen helyzetben képes volt az arcára varázsolni azt az idegesítő vigyort, amitől Dahlia arca rögtön egy színnel vörösebb lett a kelleténél.

– Sajnálom, hogy senki sem akarja a társaságod élvezni, de nekem már van párom – rántotta magához gyorsan Narát, és bocsánatkérő pillantást küldött Hugo felé. Ez volt a hátránya annak, hogy hárman barátok: valaki mindig pár nélkül maradt.

Hugo azonban nem igazán zavartatta magát, párba állt az egyik fiúval, aki Dahlia emlékei szerint a szobatársa volt.

Legalább egy órán keresztül gyakorolták a lefegyverzést. Az idősebbeknek hála a teremben ide-oda repkedtek a pálcák a fejük fölött, és óriási hangzavar támadt, hiszen mindenki egyszerre kiáltotta a Capitulatusokat, Harry és Ron pedig időnként jó tanácsokkal látták el őket.

Dahliának eleinte nem ment túl jól a dolog. Nara sokkal jobbnak bizonyult, fél óra után többször is ügyesen lefegyverezte őt. De aztán ő is ráérzett, és sikerült elvennie a barátnője pálcáját néhányszor.

Épp amikor igazán kezdtek volna belelendülni, vége lett a szakkör első felének.

– Mind nagyon ügyesek voltatok! Már tudtok egyedül is gyakorolni, de azért csak óvatosan! – zárta le Harry az órát.

Hatalmas taps volt a válasz, de azokon, akiknek már jól ment a lefegyverzés, látszott az izgalom. Alig várták, hogy megtudják, mit fognak tanulni a szakkör második felében.

Dahlia lemondóan sóhajtott, és Narával meg Hugóval már épp indultak volna, amikor Ron megállította őket.

– Hová mentek? – kérdezte. – Maradhattok nézni a többieket. Úgyis oda kell még adnom a csomagokat, amiket Ginny meg Hermione küldtek. Komolyan nem tudom, mit gondolnak. A fél kamrát elcsomagolták, mintha itt nem kapnátok enni.

Nevetett, aztán fájdalmas, bocsánatkérő pillantással Narára és Dahliára nézett.

– És hát... Nektek Hermione küldött még valamit. Két M.A.J.O.M. kitűzőt. Nem muszáj hordani, de azért el ne égessétek, hátha rákérdez.

Aztán Harry intett, hogy folytassák, úgyhogy Ron ott hagyta őket. Ők pedig Lilyvel és Tiffel – ők is maradtak – letelepedtek az egyik matracra, onnan figyelték, hogy mit csinálnak a többiek. Az összes idősebb Weasley és Potter ott állt a nagyteremben, pálcával a kezében. James és Fred alkottak egy párt, és direkt produkálták magukat, úgyhogy csak nehezen lehetett kibírni mellettük nevetés nélkül.

– Három varázslatot fogunk átvenni, aztán akár már egyedül is gyakorolhatjátok. Kettő az egyszerűbbek közül való. A kábítóátok és az egyszerű pajzsbűbáj. Ezeket lehet, hogy többen már ismeritek is. – Néhányan bólintottak. – Elsajátítjuk ezenkívül egy bonyolultabb varázslat alapjait. Ez RAVASZ szintű varázslat, sok felnőtt boszorkánynak és varázslónak is meggyűlik vele a baja. Szóval ha nem sikerül, ne keseredjetek el. Gyakorlás kérdése. Sok-sok gyakorlásé.

Fél órát gyakorolták a kábítóátkot, és Dahlia ekkor jött rá, hogy miért voltak az embernagyságú és -formájú bábok. Ezekre küldték sorban az átkokat a diákok. Aztán a pajzsbűbájt gyakorolták újabb fél órán keresztül, amikor pedig már ez is jól ment, a bátrabbak élesben is megpróbálhatták, hogy ki tudják-e védeni egymás támadásait. Ekkor derült ki, hogy a matracok azt a célt szolgálják, hogy a sikertelenül védekezők esését tompítsák.

Harry csak ezután árulta el, hogy mi is az a bonyolultabb varázslat, amiről még tanulni fognak. A patrónusbűbáj.

Amikor ezt meghallották, többen ficánkolni kezdtek izgatottságukban.

– A patrónusbűbáj nagyon hasznos varázslat. Tulajdonképpen egy pozitív erőtér, ami a tulajdonosára jellemző formát ölt. Védelmet nyújt több sötét lény, például a dementorok és a lethifoldok ellen, és hasznos lehet akkor is, ha az ember gyorsan akar rövid üzenetet eljuttatni valakinek.

Ezután Harry elmagyarázta, hogy a megidézése nem tűnik bonyolultnak, de sokkal nehezebb, mint amilyennek az ember elsőre hiszi. Valamilyen igazán boldog emlékre van hozzá szükség.

Végül a közönség legnagyobb örömére ő és Ron meg is mutatták, hogy kell csinálni. Ron volt az első, a pálcájából először mintha halvány füst szivárgott volna, aztán hirtelen előrobbant egy fényes kutya, egy Jack Russel terrier. Olyan volt, mint egy valódi kutya: körbefutkosott a teremben, a farkát csóválta, még a nyelvét is kidugta, éppen úgy, mint a valódi kutyák. De fényes volt, nem volt valódi teste, csak mintha egy kékes szellemalak lett volna. Amikor pedig Ron leeresztette a pálcáját, ahogy jött, el is tűnt.

Ezután Harry patrónusa következett. Jamesre nézett, áhítatos mosoly jelent meg az arcán, aztán már ott is volt: egy szarvas, sokkal nagyobb és tekintélyt parancsolóbb, mint Ron kutyája. De valahogy Ronhoz jobban is illett egy pajkos Jack Russel. Harrynek igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy a patrónus a tulajdonosára jellemző alakot ölt.

Ahogy a szarvas lassan körbelépkedett a teremben, Dahliának eszébe jutott a sok történet, amit James a Tekergőkről mesélt. És valahogy az az érzése támadt, hogy Ágas akkor és ott velük volt a teremben. Amikor a fiú felé fordult, az ő arcán is ugyanezt látta: csodálattal és vágyakozva meredt a kecses állatra, és abban a pillanatban jobban hasonlított az apjára, mint bármikor előtte.

This entry was posted on 2012. december 28., péntek at péntek, december 28, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

1 megjegyzés

Névtelen  

Ez nagyon jó volt. Nagyon jókat írsz Deszy, csak így tovább!:-)

2017. január 29. 13:42

Megjegyzés küldése

Kommentek :)