Egy Dursley Roxfortban - 34. fejezet  

Posted by Deszy in

34. fejezet
Griffendél kontra Hollóhát


A téli szünet után a napok gyorsabban teltek, mint addig bármikor a Roxfortban. A tanárok úgy tűnt, szerették volna bepótolni a karácsony miatt elvesztegetett időt, és egyszerre annyi beadandóval és tanulnivalóval halmozták el őket, hogy alig maradt egy kis idejük a tanuláson kívül. Ami maradt, abból pedig még Rose is lecsippentett valamennyit, hiszen a Roxforti Hírmondó első számának sikere után még inkább a tökéletesre törekedett, és mindenki cikkét visszadobta legalább egyszer. Hugo volt az egyetlen, akinek a munkáját elsőre elfogadta, és senki nem merte elfogultsággal vádolni.

Hugo mintha fürdőzött volna a télben. Ő, Dahlia és Nara minden perc szabadidejüket kint töltötték a Roxfort udvarán. A téli szünet alatt hatalmas adag hó esett le a kastélyra, most pedig mindenki kint játszott. Hógolyóztak – ami a James és Fred társaságában különösen veszélyes tevékenységnek bizonyult –, hóembert építettek, amivel aztán körbetáncoltatták az udvart, mígnem akkorára dagadt, hogy már csak gurulni tudott. És még a tanároknak sem lehetett egy szava sem, mert Dahliának jobban ment a lebegtető bűbáj, mint bármikor korábban.

Mire feleszmélt, már február volt, és az iskolát a karácsony helyett már a legújabb kviddicsmeccs tartotta lázban.

És bár Dahlia nagyon várta, hogy szurkolhasson, sokkal nagyobb gondot jelentett az, hogy eldöntse, mégis kinek. Ugyanis a Griffendél-Hollóhát találkozó volt a soron.

– Én megkönnyítem neked a választást – dobta át a karját James Dahlia vállán a kviddicsmeccs előtti vacsoránál.

Már mindenki megszokta, hogy a Potter és Weasley gyerekek gyakran törik meg a hagyományt, miszerint mindenki a saját asztalánál eszik. Mivel a családtagok három házban voltak elosztva az évek során, a járkálás már állandóvá vált.

– Nem akarlak elkeseríteni, de ezúttal igaza van – bólintott Loo. – Nem vagytok rosszak, de hét éve megverünk titeket, és az akkori győzelmetek is csak annak a szerencsétlen balesetnek volt köszönhető a pályára berepülő thresztállal.

– Azóta is sajnálom, hogy akkor még nem voltam itt! Ted szerint a Roxfort történetének legjobb kviddicsmeccse volt.

– Én azt hallottam, nem volt ilyen nagy a szája, amikor meglátta a thesztrált, a legtöbben meg bolondnak nézték, mert fogalmuk sem volt róla, mi baja van.

– Állítólag olyan volt, mint akit megátkoztak. Ide-oda hadonászott a pálcájával, és körbe-körbe repkedett a thesztrál körül. Aztán jött az a gurkó... – szállt be Albus is a történetbe.

– Szerintem azóta is megvan neki az a púp – nevetett Loo is. – Bár szerencséje van, bármikor eltüntetheti. Csak akkor mutogatja, amikor harci sebként dicsekszik vele.

– Pedig jobb lesz, ha hozzászoktok a vereséghez – szólalt meg hirtelen Hugo. – Nem rossz az idei csapat, és ha esetleg most nem is nyerünk, jövőre biztosan.

Dahliát mindig megdöbbentette Hugo, amikor a kviddics került szóba. A szelíd Hugóból ilyenkor előtört a versenyszellem, és bár nem volt olyan tántoríthatatlan, mint James, így is látta a szikrákat a fiú szemében.

– Ahhoz előbb be is kell kerülnöd a csapatba, hogy meg tudj verni minket – mosolygott fölényesen James. – Másodikosok csak ritkán kerülnek a csapatba.

– Te is másodikos voltál, amikor bevettek – mutatott rá Hugo.

– Igen, de én én vagyok. Az évszázad legfiatalabb fogójának és egy országos kviddicsbajnoknak a fia.

Hugo felkacagott.

– Megírom Ginny néninek, hogy vele dicsekszel. Biztos örülni fog.

És ez még így ment legalább fél órán keresztül, és csak rosszabbodott a helyzet, amikor Lily is feltűnt. Határozott volt a Griffendél többség a Hollóhát asztalánál.


Dahlia még mindig ezen gondolkozott, amikor lefeküdt.

– Nara, te kinek fogsz szurkolni? – kérdezte, az ágyban barátnője felé fordulva.

– A Hollóhátnak, természetesen.

Szinte kár is volt megkérdeznie, tudta, hogy ezt fogja felelni.

– Idegesítő, amikor szíved szerint egyszerre drukkolnál mindkét csapatnak.

– Hát drukkolj mindkettőnek!

Álmában Dahlia egy erdőben volt. Minden sötétségbe borult, a fák koronái csak néhány fénypászmát engedtek át az ágaikon. Abban a kevés világosságban viszont Dahlia két ösvényt látott. Az eddig balra vezetett, a másik jobbra, de ettől eltekintve semmi különbség nem volt a kettő között.

Aztán az elágazásban hirtelen meglátta a szőke lányt. Már nem is lány volt, hanem felnőtt nő.

– Hamarosan. Hamarosan döntened kell – suttogta Andresila.

– Döntenem? Miről?

– Csak egy helyes út van, és neked döntened kell.

Dahlia ezúttal egy kiáltásra ébredt.

– Hajrá Hollóhát! – hallatszott a klubhelyiség irányából.

A boszorkány minden mozdulatát megfontolva öltözködni kezdett. Még mindig érezte az álmot, és a határozatlanságot, amit keltett benne Andresila suttogása. Döntenie kellene?

Dahlia dacosan felszegte az állát.

– És mégis ki mondja, hogy nem választhatok egy harmadik utat? – morogta.

– Szóltál? – kérdezte Nara, aki már frissen és talpig Hollóhát színekben várta, hogy a barátnője is elkészüljön.

– Nem fontos – legyintett Dahlia, és tovább öltözött. A Hollóhát színeit öltötte magára, nagyrészt. De a zoknija griffendéles volt, és ez valami borzongatóan kellemes érzéssel töltötte el. Úgy érezte, sikerült túljárnia valaki eszén. Ami persze badarság volt, senki sem szólt volna egy rossz szót akkor sem, ha vörös-arany ruhákban sétál ki az ajtón. De az, hogy mindkét ház színeit magán viselte, bűnös lázadásnak tűnt, kellemes lázadásnak.


– Szóval az ellenség színeibe burkolózol? – kérdezte James, amikor Dahliák lefelé baktattak a kviddicspályára.

– Ellenség? Hol? – fordult körbe a lány tettetett értetlenséggel.

James meghúzta Dahlia pulcsijának az ujját.

– Kék és bronz.

– Igen, látom – nézett le a lány a ruhájára. – Tudod. Magad azzal ékesíted...

– Hát emlékeztetnem kell rá, hogy az arany a győztesek színe?

– Nem fogsz elkésni valahonnan? – De amikor James nem akart tágítani, Dahlia végül felemelte a nadrágja szárát, hogy megmutassa a zokniját neki. – Most örülsz?

James még le is hajolt, hogy közelebbről lássa őket.

– Hát, feltűnőbb helyen is lehetne, de szeretem a zoknikat. Csak emiatt megbocsátom.

Azzal egy puszit nyomott Dahlia arcára, és eltűnt a tömegben.

– Nem bírja elviselni, ha nem rá figyel mindenki – jegyezte meg Hugo, de a mosolyából arra lehetett következtetni, hogy nem haragszik rá emiatt.

– Csodálkozol? Mindig minden figyelem rá irányult. A nagy Harry Potter legidősebb fia.

– Előtört belőleg a pszichológus? – kérdezte nevetve Narát Dahlia.

– Pszichomi?

Nara rögtön magyarázni is kezdte, mit jelent. Dahliát néha határozott elégedettség töltötte el, amikor barátai nem értettek egy-egy mugli kifejezést. Valahogy megnyugtató volt, amikor végre nem ő a tudatlan.

Amikor megérkeztek a pályára, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbben a Hollóhátnak szurkolnak. Dahlia azt rögtön tudta, hogy a Mardekár miért drukkol inkább nekik a Griffendél helyett, de azt először nem értette, hogy az amúgy szelíd hugrabugosok miért választottak oldalt maguknak. De aztán Hugo bonyolult fejtegetésbe kezdett arról, hogyan is kerülnek össze a csapatok, és kiderült, hogy ahhoz, hogy a Hugrabug versenyben maradjon a győzelemért, a hollóhátasoknak most meg kell vernie az oroszlánokat.

– Együtt szurkolhatunk – hallott egy túlságosan is ismerős hangot Dahlia maga mellől. Amitől félt, igaznak bizonyult: Oliver ült mellette.

– Te meg hogy kerülsz ide? – nyögött fel.

– Jöttem kviddicset nézni. – Oliver úgy vigyorgott, hogy Dahlia legszívesebben behúzott volna neki.

– És nem tudnád ezt valahol máshol megtenni?

– Ez nekem elég jó helynek tűnik.

– Vannak jó helyek ott a túloldalon is – intett Dahlia oda, ahol a legtöbb mardekárost sejtette.

– Helyet cserélhetünk – hajolt közelebb Hugo.

– Itt hagynál? Félsz, hogy nem bírsz ellenállni a csáberőmnek?

Dahlia már épp készült felállni, hogy átüljön Hugo helyére, de most hirtelen megállt.

– Mi van? – kérdezte dühösen, és érezte, hogy vörösödik a feje.

– Ne aggódj, nem használom ki a helyzetet.

Dahlia rögtön visszahuppant.

– Köszi, Hugo. Maradok – szegte fel az állát, és minden figyelmét a pályára összpontosította. Valahogy elviseli ezt a meccset Oliver mellett. Csak remélni tudta, hogy nem tart majd sokáig. Ha szerencséje lesz, fél órán belül elkapják a cikeszt. Az se érdekelte különösebben, hogy melyik csapat.

Éppen a Griffendél játékosait olvasták be. James és Albus együtt bemutattak valami olyasmit, ami táncnak számított volna, ha szárazföldön vannak. Előbbi közben szélesen vigyorgott, önelégültebbnek tűnt, mint addig bármikor. De annyira jól állt neki, hogy nem lehetett nem szeretni még ezzel együtt sem. Albus csak barátságosan integetett, és ugyanezt tették a többiek is.

Aztán következtek a Hollóhát versenyzői, de Dahlia figyelmét hamar elvonta Oliver.

– Jövőre majd nekem is szurkolhatsz – hajolt közelebb.

– Ez valami fura becsípődés a fiúknál, hogy azt hiszik, mind bekerülnek a csapatba, akármilyen bénák is. – Hugo erre elvörösödött, úgyhogy Dahlia rögtön hozzátette. – Nem rád gondoltam, te is tudod.

– Ha kételkedsz a tehetségemben, bármikor elviszlek egy körre a seprűmön. Egy Nimbusz.

Dahliának nem mondott túl sokat, akármilyen márkával dicsekedhetett volna a fiú, nem tudta volna megítélni, hogy jó vagy rossz minőségű seprűt jelent-e. De persze ezt Olivernek nem kellett tudnia.

– Emlékeim szerint elsősök nem hozhatnak saját seprűt. – Dahlia emlékezett erre a pontra a levélből. Tulajdonképpen az egész roxforti levelet el tudta volna mondani fejből, annyiszor olvasta.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet sajátjuk.

Mire Dahlia visszafordult a pálya felé, a játék már zajlott.

– 30-10-re vezet a Griffendél – tájékoztatta Nara az eredményről, amikor észrevette a kérdő arckifejezését.

Aztán megint figyelhetett a közvetítőre.

– Adamsnél a kvaff, bemutatott egy cselt, és már repül is a karikák felé. Vajon sikerül kicseleznie a Griffendél rangidős játékosát! Igen, 30-20-ra módosult az állás.

Dahlia a többiek együtt pattant fel, tapsolt és kiabált.

– Ugye akkor is így fogsz majd ugrálni, amikor én szerzek pontot? – súgta a fülébe Oliver. Túlságosan is közel volt.

– Merre ütötte James Potter azt a gurkót? Úgy tűnik, a nézők felé repül. Le a fejekkel, emberek!

A közvetítőnek igaza volt, a gurkó egyenesen Dahliáék irányába repült, és ha Olivernek nincsenek olyan jó reflexei – a lánynak el kellett ismernie, hogy hihetetlen gyorsan hajolt félre a labda irányából –, talán el is találja.

Dahlia James felé nézett, és látta, hogy meglendíti az ütőjét és kacsint.

– Köszönöm – tátogta a fiú felé, és biztos, ami biztos, a hüvelykujját is felmutatta, bár nem tudta, hogy ezt a jelzést vajon a varázslók is használják-e.

– Újabb védelmező? – vakarta meg a fejét Oliver, mintha csak azt mérné fel, hol találta volna kupán a gurkó, ha nem elég gyors. – Nem baj, szeretem a kihívásokat.

– Nincs szükségem védelmezőkre, magam is meg tudom neked mondani, hogy hagyj békén. Arról nem én tehetek, hogy mások is észreveszik, hogy egy bunkó vagy.

Dahlia megint felállt, de ezúttal nem azért, mert örült egy találatnak. Kihúzta magát, gonosz vigyort villantott Oliver felé, aztán Hugo ölébe ült.

– Ha túl nehéz vagyok, szólj! – súgta a fülébe. – De már nagyon idegesített, és nem adom meg neki azt az örömöt, hogy neked kelljen odaülnöd.

Dahlia a válla fölött a mardekárosra sandított, és látta az elképedést az arcán.

– Erről ennyit. Küldetés teljesítve – vigyorgott Dahlia magában, aztán már minden figyelmét a meccsre fordíthatta, meg arra, hogy ne szorítsa el teljesen Hugo vérkeringését.

Utóbbi miatt szerencsére nem kellett sokáig aggódnia, mivel a meccs hamar véget ért. Mindkét csapat dobott még néhány gólt, de amikor 70-70 volt az állás, Albus meglátta a cikeszt, egy perc múlva pedig már állva tomboltak a griffendéles drukkerek. Már kisebbségben voltak a lelátón, félelmetes hangorkánnal jutalmazták a „hős oroszlánokat”, ahogy a játékosaikat hívták a skandálás közepette.

Fél óra várakozás után tudtak csak gratulálni a Albusnak, Jamesnek, Frednek és Loo-nak. Még jobban ünnepelték őket, mint az előző megnyert meccs után, mert ezzel a győzelemmel már tényleg közel érezhették a kviddicskupát.

– Köszönöm – toldotta még meg a gratulációt Dahlia, amikor Jameshez ért. – Megoldottam volna, de azért jó volt látni az arcát.

– Bármikor lerázom a túl heves udvarlókat – kacsintott James. – Lilynek is én leszek a testőre, már alig várom. Akárki akarja majd felszedni a húgomat, annak garantáltan nehéz dolga lesz.

– Ezt Lily is tudja?

– Majd idejében rájön. Mindenesetre vállalok extra műszakot, ha gondolod.

– Észben tartom – nevetett Dahlia. – De most hagylak ünnepelni, Olivernek mára talán ennyi elég volt.

– Ti nem jöttök?

– Az ellenség behúzza kék-bronz karmait. Ennyi megaláztatás ennyi volt mára az oroszlánoktól.

– Ha meggondolnátok magatokat – nézett a fiú Hugóra és Narára is –, tudjátok, hol találtok. Csak keressétek a legnagyobb bulit!

This entry was posted on 2012. december 25., kedd at kedd, december 25, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

0 megjegyzés

Megjegyzés küldése

Kommentek :)