Szerelemben, háborúban - 1. fejezet  

Posted by Deszy in

Sziasztok! Ígértem, hogy megírom Rose történetét, ami az Egy Dursley Roxfortban és az Egy végzős Dursley Roxfortban között játszódik időben. Hát íme, itt van:

SZERELEMBEN, HÁBORÚBAN

1. fejezet
Főszerkesztő asszony


– Mi az, hogy az olyan kitalált lények, mint a furpantyú? – rázta dühösen Rose a kezében tartott pergament. – Kitalált lény? Már két hónapja megjelent Luna Lovegood tanulmánya, amely bebizonyította a furpantyúk létezését! Újságíró vagy! Merlinre, tisztában kellene lenned az ilyen dolgokkal!

Rose látta, hogy a lány, a hugrabugos Heather Poultney fülét-farkát behúzta, és bűntudatosan vonult félre a pergamennel, hogy újrakezdje a cikkét. Rose rosszul érezhette volna magát amiatt, hogy megbántotta a lányt, de nem érezte. Azért voltak ott, hogy minőségi újságot készítsenek, és a leggyengébb láncszemnek is erősen kellett küzdenie, hogy a legjobb formáját hozza. Nem engedhették meg maguknak, hogy a legapróbb pontatlanságot ejtsék.

Heather még új volt, abban az évben kezdett el a Roxforti Hírmondónál dolgozni. Ő az egyik, aki az utánpótlást jelenti majd, ha ő elvégzi a Roxfortot. A rövid, barna hajú, kissé pattanásos lány még csak másodikos volt, azaz Rose távozása után még négy évet tölthet el az iskolaújságnál. Ő akkor már nem lesz itt, hogy felügyelje, tehát most kell megtanítania neki, amit lehet.

Rose újabb cikket kezdett el olvasni, de ebben sem jutott sokáig.

– Stewart! Már megint? A helyesírásod szörnyű, csak az első sorban négy hibát találtam!

Stewart, aki Rose évfolyamán tanult, így őt is csak ez a tanév választotta el attól, hogy végre végzős legyen, a fejét csóválva sétált oda a főszerkesztőhöz.

– Pedig ezt most háromszor átnéztem! Azt hittem, tökéletes lett!

– Hát, azt javaslom, máskor nézd át negyedszerre, és a biztonság kedvéért ötödszörre is.

Ekkor ismerős arcok jelentek meg az ajtóban, bár mivel Rose mindenkit ismert a Roxfortban – valószínűleg a legtöbben megrémültek volna, ha tudják, hogy Rose pontosan tudja, kit hogy hívnak, melyik házban van, hányadikos és mikor született –, de ezeket az arcokat jobban ismerte, mint a többit.

– Dahlia, azt mondtad, mára befejezed a cikket – mondta köszönés nélkül egyiküknek, és közben az addig engedélyezett cikkeket rendezte sorba a tördeléshez.

– Már csak néhány sor hiányzik.

– A hangsúly azon van, hogy hiányzik. Nem szoktál késni.

Jobban megnézte a lány arcát. Gyönyörű volt, mint mindig, szőke haja még a pince sötétjében is tündökölt. A legtöbben valószínűleg nem vették volna észre a szeme alatti karikákat, de neki feltűnt, végtére is oknyomozó riporter volt. Ha nem tudta volna, hogy James már nem jár a Roxfortba, azt hitte volna, hogy azok ketten már megint éjszakai túrára indultak.

– Még ma leadom – biztosította róla Dahlia, és Rose látta, hogy próbálja figyelmen kívül hagyni az őt bámuló hímneműeket a helyiségben.

– Rendben – sóhajtotta, aztán a lány mellett álló öccséhez fordult. – A képek?

– Minden megvan. Bár arra gondoltam, hogy használhatnánk egy másik fotót a bájitalos cikkhez. – Hugo a többiekhez képest mindig nyugodtan sétált oda Rose-hoz, és ez nem csak azért volt, mert történetesen az öccse, és nem is azért, mert annyira el van telve magától, hogy azt hiszi, minden, amit csinál tökéletes. Egyszerűen tudta kezelni őt. Hugo ilyen hatással volt az emberekre. Ha ő valakit meg akart nyugtatni, megtette. Csak így. Épp ezért nem volt oka aggodalomra. – Nézd! – nyújtotta végül felé a képet, amiről beszélt.

Bájitaltanból versenyt rendeztek egy hete, és nem is volt kérdés, hogy tudósítanak róla. Rose már most utálta, mert nem elég, hogy a versenyt Scorpius nyerte, még a cikk megírását is ő vállalta korábban. És amikor megnyerte sem hagyta lebeszélni magát erről a szándékáról, mert állította, hogy „elég jó újságíró ahhoz, hogy objektív tudjon maradni, akkor is, ha érintett a témában”.

Hugóval abban állapodtak meg, hogy csak a szokásos fotókat készíti. A nyertes az oklevéllel és egy kép a megnyitóról. Egyik sem túl izgalmas, de nem is kellett annak lennie. A bájitaltan verseny a legtöbb embert az iskolában hidegen hagyta, ezek a fotók elég informatívak lettek volna, hogy a tanárok elégedettek legyenek, a diákok pedig úgyis átlapozzák.

Hugo azonban valami egészen más képet tolt az orra elé. Rose-nak a szava is elállt. Újra és újra rácsodálkozott, milyen tehetséges az öccse, pedig már évek óta válogatja a fotóit az újsághoz, ráadásul a családi albumokban is mindig az ő képei vannak, és azokat is átlapozzák minden családi ünnepen.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Rose, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan okból képtelen volt elszakítani a pillantását a képtől. Amikor végül sikerült, Hugo bizonytalan arccal nézett rá és megvonta a vállát.

– Ez sokkal jobb, mint amire számítottam – mosolygott biztatóan Rose. A kérdés eldöntetett.

Dahlia és az öccse ezután elmentek, és csak remélni tudta, hogy a lány a cikkét akarja befejezni. A pillantása visszasiklott a fényképre, amit Hugo az előbb hozott.

A képen Scorpius állt egy üst fölött. Ez önmagában még nem lett volna olyan megdöbbentő látvány, legalább milliószor látta már, ahogyan a fiú bájitaltanon dolgozott. De az arcát soha nem nézte meg jobban. És Hugo pontosan ezt hozta most el neki: Scorpius arckifejezését, amikor az üstben fortyogó bájitalt kavargatja. És még ennél sokkal többet.

Rose mindig dühös volt, ha a fiú valamiben jobbnak bizonyult nála. Ez nem fordult elő túl gyakran, de bármilyen nehezére is esett elismerni, tisztában volt vele, hogy bájitaltanból messze előtte jár. Eddig képtelen volt megérteni, hogy ez hogy lehetséges. Órákat görnyedt a bájitaltan könyvük felett, amikor csak tehette, gyakorolt, minden hozzávalót pontosan kimért, csak tökéletesen friss alapanyagokat használt. Mégsem lett soha olyan tökéletes semmi az ő üstjében, mint a fiúéban. Egyszer még fel is merült benne, hogy az üstjével lehet a baj, de amikor lecserélte sem változott semmi.

De most, ahogy Scorpius arcát nézte, hirtelen megvilágosodott. A fiú szereti ezt! Mindig játssza az érdektelent, amikor szóba kerül a dolog, és úgy tesz, mintha csak azt élvezné, hogy jobb lehet nála, de ezután már nem tudja letagadni. Csak úgy süt róla a lelkesedés: a szeme csillog, az arca teljesen kisimult, még egy apró mosoly is ott lapul a szája sarkában.

Rose elgondolkozott, és rájött, hogy még soha nem látta a fiút szívből mosolyogni a hat év alatt, amióta ismerte. Persze, sokszor mosolygott, de a legtöbbször gúnyosan, nem igazából. De most! Van valami, amit Scorpius szenvedélyesen szeret a kviddicsen kívül!

A gondolat meglehetősen zavarba ejtő volt, ezért Rose gyorsan félretette a fotót, és ráfirkantotta a teendői listájára, hogy engedélyeztesse a képet a fiúval. Különösen ügyelt rá, hogy a Roxforti Hírmondó senkiről ne hozzon le úgy fotót, hogy az érintett előtte nem bólintott rá. Így megelőzhették a panaszáradatot, ami minden bizonnyal a pattanásos orroktól a kibuggyanó hurkákon át a kopasz foltokig tartott volna.

Újabb cikket húzott maga elé, felkészülve, hogy minden egyes hibát kiszúrjon. Anélkül, hogy észrevette volna, a szájához emelte a tolla végét, és rágcsálni kezdte. Rossz szokása volt ez, idejét sem tudta már, mióta csinálta. Egyszerűen a részévé vált, mint másnak a haja csavargatása vagy a körme rágása. Gyakrabban kellett cserélnie a pennáit, mint másoknak, de mivel a hegyes végüket is gyorsan koptatta, ez tulajdonképpen nem is volt olyan nagy kár. És mindig úgy gondolta, vannak rosszabb szokások is.

Egy ötödikes lány cikke feküdt előtte, aki már nem számított kezdőnek. Tulajdonképpen egészen jó cikkeket írt, és Rose esélyesnek is tartotta, hogy átvegye a megüresedő főszerkesztői posztot, ha ő már nem lesz a Roxfortban. De mégis mindig hiányzott a cikkeiből valami apróság. Egészen jók voltak az írásai, nem tökéletesek.

Rose a sorokat olvasta.

Minden egyes varázslónak és boszorkánynak tisztában kellene lennie vele...

Ő most már nagyon is tisztában van vele, hogy Scorpius szereti a bájitaltant.

Tovább olvasott.

Az alapvető védőbűbájok ismerete mellett fontos lehet ismerni néhány ellenmérget arra az esetre...

Rose fejében hirtelen felbukkant egy régi emlék. Bájitaltan, még másodikban. A bódítószérumra való ellenmérget kellett előállítaniuk, az egész terem szorgosan dolgozott: aprítottak, szeleteltek, nyomkodtak, öntöttek, kevertek. A teremben kesernyés gőz terjengett mindenfelé, Scorpius pedig teljesen nyugodtan ücsörgött, és találomra mindenféléket beledobált az üstjébe. Rose pontosan látta, hogy nem azok a hozzávalók voltak előkészítve az asztalán, amelyek az ellenméreghez kellettek. Az óra végén kíváncsian figyelte, ahogy Corner professzor a fiúhoz sétált, és valami teljesen mást talált az üstben.

– Mi ez? – kérdezte Corner professzor, és kíváncsian méregette az üst tartalmát. – A színe alapján semmiképpen sem az ellenméreg.

Scorpius megcsóválta a fejét.

– Nem, nem az.

– Akkor mi?

A fiú megvonta a vállát.

– Nem tudom.

Teljesen közönyösen mondta ezt, és Rose-t elképesztette ez az arrogancia, pedig addigra már pontosan tisztában volt vele, milyen is a legkisebb Malfoy. De mégis! Ilyen szinten semmibe venni a feladatot és a tanár utasítását! Csak egy mardekáros csinálhat ilyet.

– És mégis mit tenne, Mr. Malfoy, ha mondjuk – Corner professzor körbenézett, aztán a fiú egyik barátja, Benedict felé intett – őt kellene megmentenie?

– A bódító bájital nem halálos. Kialussza – vonta meg a vállát.

A tanáron látszott, hogy már ő sem olyan nyugodt, mint néhány perce.

– Tegyük fel, hogy veszélyben vannak, és menekülniük kell. A barátja pedig képtelen talpra állni, mert alig van magánál.

– Arra van a bezoár – jelentette ki higgadtan Scorpius, aztán visszafordult az üstjéhez, és többet nem is nézett Corner professzor felé.


Most, hogy Rose felidézte magában az emléket, rájött, hogy akkor annyira lekötötte, hogy felháborodjon a fiú viselkedésén, hogy három nagyon fontos kérdést nem tett fel magának. Egy: Honnan tudta Scorpius, hogy egyáltalán mi az a bezoár, ha annyira hidegen hagyja a bájitaltan? Kettő: Egyáltalán miért fáradt bármilyen bájitallal, ha úgyis tudta, hogy a bezoárral képes kivágni magát? És végül: Hogy lehet, hogy recept nélkül, látszólag összevissza dobálta a hozzávalókat az üstjébe, és az üst nem hogy nem robbant fel, hanem bájitalnak tűnő végeredmény született?

Rose ekkor rájött, hogy Scorpius megint elterelte a figyelmét a cikkről. Úgy, hogy ott sem volt. Mérgesen húzta közelebb a pergament, hogy megint beletemetkezzen, ezúttal már odafigyelve, amikor hirtelen a helyiség ajtajában megjelent, akire gondolt. Így jár, aki falra festi a hippogriffet! – gondolta keserűen.

Nagyot sóhajtott, és próbált felkészülni arra, ami az elkövetkező néhány percben rá várt. Mint mindig, most sem sikerült.

– Meghoztam – dobott le egy pergament Scorpius az asztalra, mintha valami félelmetes kegyben részesítette volna.

– Büszke vagyok rád, csak egy teljes nap késéssel.

– A jó munkához idő kell – mosolygott önelégülten a fiú.

– Nagyon biztos vagy magadban. – Rose már fente a pennáját, hogy hibát vadászhasson a cikkben.

– Első kézből szereztem az információimat.

Scorpius ezt olyan furcsa hangon mondta, hogy a lány nem bírta ki, és belenézett a cikkbe, pedig a fiú még ott állt vele szemben. Aztán elkerekedett a szeme.

– Te interjút készítettél... magaddal? – Ha Rose nem látja a saját szemével, el se hiszi.

Scorpius közönyös vállrándítással válaszolt. – Ha egyszer én győztem.

Rose mélyen beszívta a levegőt, mert legszívesebben ráordított volna, de tudta, hogy bármilyen dühös is, ezt nem teheti. Ő a főszerkesztő, a fiú pedig – akármilyen idegesítő is – tulajdonképpen az egyik alárendeltje. Amikor megnyugodott annyira, hogy ne csak üvöltés jöjjön ki a torkán, megszólalt:

– Megkérhettél volna valaki mást. Persze lehet, hogy számodra a kérni szó teljesen ismeretlen.

– Ó, nagyon is szeretek kívánságokat teljesíteni, ha a megfelelő ember kéri. Kettőnk közül te vagy az, aki mindenkinek parancsolgatni akar.

Rose felháborodottan pattant fel a székéből. Nem akart felfelé bámulni a fiúra, a nyakát nyújtogatva, miközben épp vitatkoznak. Sajnos rá kellett jönnie, hogy bár a magasságkülönbség lényegesen csökkent, így is számottevő volt. Scorpius legalább egy fejjel magasabb volt nála, szóval még így is jócskán felfelé kellett néznie. Hogy ezt a különbséget valamiképpen palástolja, Rose két kezével az asztalnak támaszkodott, mintha csak ez okozná a centibeli eltérést.

Scorpius ajkán Rose nyilvánvaló érzelemnyilvánítására kéretlen mosoly jelent meg, a leggonoszabb fajtából. Rettenetesen élvezte, hogy megint sikerült felidegesítenie. De még ez sem volt elég neki.

– Ugyan kit kértem volna? Téged? – Ezt olyan lenéző hangsúllyal kérdezte, mintha el sem tudna képzelni megalázóbb dolgot, mint hogy Rose készít vele interjút. – Vagy valamelyik tehetségtelen rabszolgád? – Scorpius az egyik sarok felé intett, ahol Stewart éppen egy helyesírási szabályzatot böngészett. – Kösz, nem.

Azzal megfordult, és laza, egyenletes léptekkel kisétált a pincehelyiségből, Rose még utánakiáltani sem tudott, mert már el is tűnt. A lány olyan dühös volt, hogy fel tudott volna robbanni. Rögtön el is határozta, hogy minden apró hibát megkeres Scorpius cikkében, ha kell, a teljes szöveget aláhúzza. Legnagyobb bosszúságára azonban a cikk egészen jó volt. Jobban mondva tökéletes. Kellően informatív, mégis szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces. Olyan cikk volt, amit megfelel a tanároknak, mégis elolvassák, sőt élvezik a diákok is.

Rose már épp készült volna magába roskadni, hogy megint ő veszített, amikor meglátta Hugo képét a kupac tetején. Nem engedélyeztette Scorpiusszal!

Ajka hirtelen gonosz vigyorra húzódott, ahogyan körvonalazódni kezdett a fejében a terv. Elégedetten nyúlt a pennájáért. Ha harc, hát legyen harc!

This entry was posted on 2013. február 22., péntek at péntek, február 22, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

3 megjegyzés

Szia! Nagyon jónak ígérkezik RosexScorpius páros.
Viszont felfedeztem valamit ami számomra nem stimmel. A fejezetben ez volt, idézem "Ha nem tudta volna, hogy James már nem jár a Roxfortba, azt hitte volna, hogy azok ketten már megint éjszakai túrára indultak" Az EDR-ben harry azt mondja James negyedikes lesz tehát amikor dahlia negyedikes akkor james még a roxfortban van és az utolsó évét tapossa.Nem? Előfordulhat hogy elírtad? Ha tévedek előre elnézést kérek.

Amúgy a barátnőmmel 3 hete lelkes olvasóid vagyunk és végig olvastuk az EDR összes extráját és már sok-sok különböző (idióta)elméleteket gyártottunk ki lesz Dahlia választottja
Szóval... sok-sok ihletet és kitartást kívánok a történetekhez!

xoxo Gracie-jane

2013. február 26. 21:25

Szia!

Ööö, hát ez abból fakadhat, hogy amikor elkezdtem írni az EDR-t, volt némi problémám a James most negyedikes vagy ötödikes dologgal. De ötödikes. A szerkesztési fázisban igyekeztem kijavítani, és reméltem, hogy a letölthető, szerkesztettbe jól került, de lehet, hogy még mindig van benne rosszul. Ezért ezúton is bocsánatot kérek! Az egyik baki, amit az írás során elkövettem... Tehát az EDR-ben Dahlia, Nara, Hugo és Lily elsősök, Albus és Rose harmadikosok és James ötödikes. Loo meg hetedikes.

És nagyon-nagyon örülök, hogy így tetszik a történet! Tényleg nagyon jó ilyeneket olvasni, mindig feldobjátok vele a napomat, te most éppen az estémet! :D
És amúgy ha van kedvetek, nyugodtan írjátok meg, hogy milyen elméleteitek vannak! Kíváncsi vagyok rájuk! :) A Facebook oldalon meg is szoktuk beszélni néha, ki mit gondol. :)

Szóval nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! :))

Pussz:
Deszy

2013. február 26. 23:20

Hát kíváncsi leszek erre a párosra, de már most tetszik:) Kíváncsian várom a folytatást, a második fejezetet meg most rögtön olvasom is:D amúgy jót mosolyogtam rajtuk, és jó látni, hogy Scorpiusnak lehet jó oldala is;) Tetszik nagyon!!!

2013. március 18. 22:39

Megjegyzés küldése

Kommentek :)