Egy végzős Dursley Roxfortban - 3. fejezet  

Posted by Deszy in

3. fejezet
Egy szabad boszorkány


Dahlia most igazán hasznát vette a jó kis lebegtető bűbájnak, mert kezdte azt hinni, hogy a sok szatyor súlya miatt mindenféle bűbáj nélkül megnyúlik majd a keze. Vagy az is elég lett volna, ha legalább hoppanálhat, de még volt néhány órája addig, amíg ezt megengedhette magának.

Pokoli érzés volt, hogy képes lenne valamire, de vissza kell fognia magát. Egyetlen dolog vigasztalta: hogy hamarosan jönnek a barátai. Magában már visszaszámolta a perceket, amíg láthatja őket. A súly mellett eközben még arra is figyelnie kellett, hogy igyekezzen, mert bár ha a szomszédság igazán belelendül, az órákig eltarthat, de azért nem örökké.

Legnagyobb megkönnyebbülésére amikor végül hazaért, a szülei még nem voltak otthon. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan remélte.

Felrohant a szobájába a zacskókkal együtt, bármennyire vágyott is már rá, hogy letegye őket. Amikor felért, mindent kiborított az ágyára. Volt ott mindenféle édesség, chipsek, üdítők, még néhány lufit és egy csomag konfettit is beszerzett.


Petunia lánya születésnapi tortáját évek óta először különös gondossággal készítette el. Nem kellett attól félnie, hogy ha gyertyát mer gyújtani a tetején, az rossz útra téríti Dahliát, és a következő pillanatban lángokban fog állni a ház. Hiszen ha egy orvos udvarol neki, akkor ki fog gyógyulni az elmebajból. Még a papnak is udvariasan a tudtára adták, hogy már nincs szükségük a szolgálataira, és helyette más meglepetésvendéget hívtak. Dahlia legnagyobb bánatára.

A boszorkány már korán reggeltől nagyon izgatott volt, és legszívesebben az egész házat körbeugrálta volna a pálcájával, hogy végre a mindennapokban is használja, amit a Roxfortban hat év alatt megtanult. Helyette azonban egyelőre csak apró varázslatokat végzett, mert nem akarta, hogy szülei idő előtt megsejtse, mire készül: varázslattal megtisztította az ablakát, aztán fürdőszobába hoppanált, végül egy egyszerű Invitóval kereste meg cipője elveszett párját.

Délután kicsit tovább merészkedett, mert elő kellett készítenie a szobáját a bulihoz. A lufikat fellógatta, a konfettit pedig megbűvölte, hogy úgy szálljon a levegőben, mintha csak hó lenne. Már attól jobb kedve lett, hogy ide-oda hessegette őket.

Közben gyorsan felöltözött, hogy az anyja véletlenül se jöjjön be a szobájába érte, mert akkor idő előtt kiderült volna, mire készül.

Magára kapta az első ruhát, ami a kezébe akadt. Egy fehér, pántos darab volt, amit nagy, zöld virágok borítottak be. A kivágása nem volt túl mély, és a hossza sem volt túl rövid. A családi vacsorához pont megfelelt, és mivel csak a család volt meghívva, nem számított nagyon, mit visel.

Ám amikor leért a földszintre, rögtön tudta, hogy mégsem úszta meg ilyen könnyen a dolgokat. Papot nem hívtak, de Dudleyn és a feleségén kívül még valakit talált a nappaliban.

Az asszony mosolyogva fordult felé, és Dahlia szívverése rögtön kihagyott egy ütemet.

– Mrs. Gable – nyögte ki fájdalmasan, mert valamit mondania kellett. – Micsoda meglepetés.

– Édesanyád hívott meg. A férjem sajnos nem tudott eljönni, mert egy konferencián van, de helyette hoztam valakit. – Mrs. Gable olyan negédesen mosolygott, mintha minimum a dalai lámát hozta volna magával, aztán oldalra sandított a fotel felé, ami Dahliának háttal állt. – Oscar hamarabb kimenőt kapott a nyári iskolából.

– Hát ilyen, amikor a hazugságok visszaütnek! – motyogta.

– Mondtál valamit, drágám? – kérdezte Petunia zavartan.

– Csak annyit, hogy remek hír.

Végszóra az említett felemelkedett a fotelből, hogy aztán Dahlia felé forduljon. A lány nem látta magát, mert szerencsére a közelben sehol sem volt tükör, de valószínűleg hulla sápadt lehetett. Pap helyett kapott egy udvarlót. Csodálatos! Nem is reménykedhetett volna szebb szülinapi ajándékban.

Oscar pontosan olyan volt, mint az anyja által mutatott fényképeken. Dahliánál legalább egy fejjel magasabbra nőtt, pedig ő sem volt alacsony, és olyan vékony, hogy ha még egy kilót fogyott volna, már nem is látszik. Feje tetején gondosan nyírt barna, enyhén göndör haj, barna szemek, néhány pattanás és fogszabályzó. Álmai hercege, semmi kétség.

Ahogy Oscar ott állt előtte, legalább olyan merev tartással, mint aki szó szerint karót nyelt, Dahlia nem tudta elfojtani magában a gondolatot, hogy bármelyik fiú ismerősével hamarabb összejött volna, mint vele. Még Oliverrel is, pedig az már tényleg nagy szó.

– Oscar Gable – lépett közelebb a fiú, és a kezét nyújtotta. Dahlia már épp készült volna megrázni, amikor a fiú hirtelen megragadta az övét, és kéretlenül megcsókolta. Petunia magán kívül volt a gyönyörűségtől.

– Micsoda úriember! – Oscar egy szerénységtől mentes bólintással fogadta a bókot, mintha csak azt mondta volna, hogy ennek maga is tökéletesen tudatában van. Dahlia ezzel szemben csak annak volt tudatában, hogy nyálas lett a keze, és sürgősen meg akarja törölni.

Vernon ezután faggatni kezdte a fiút a terveiről, és bizonyos válaszokat enyhe morgással, másokat pedig helyeslő hümmögéssel nyugtázta. Dahlia elhűlve nézte a jelenetet. Mégis hogy került ebbe a helyzetbe? Egyetlen előnye volt a kérdésáradatnak, hogy neki nem kellett megszólalnia, és egészen addig figyelmen kívül hagyhatta a fiút, amíg Petunia meg nem jelent az ajtóban egy „A vacsora tálalva!” felkiáltással.

Ekkor ugyanis mind felálltak, Oscar pedig Dahlia kezét a sajátjába fogta, mielőtt még tiltakozhatott volna ellene. Úgy tűnt, a vacsoránál sem akarja elengedni, csak amikor tényleg mindkét kezére szüksége van. Amikor aztán ecsetelni kezdte, hogy hogyan fog bejutni az orvosira, aztán mire akar szakosodni, a boszorkány már nem bírta tovább.

– Az nem is érdekel, hogy én mivel szeretnék foglalkozni? – kérdezte a lehető legártatlanabb mosollyal, de így is látta, hogy Petunia és Vernon kényelmetlenül ficánkolni kezdenek.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Oscar, és az arcáról le lehetett olvasni, hogy tényleg fogalma sincs, mit akar Dahlia.

– Tudod, te orvos leszel. De nem érdekel, én hol és mit akarok majd tanulni?

Oscar felkacagott.

– Egy nőnek nincs szüksége ilyesmire. Elég, ha jól főz és gyerekeket nevel.

Dahlia először komolyan azt hitte, hogy a fiú viccel, de amikor néhány másodperccel később rájött, hogy nem erről van szó, vörösödni kezdett.

– Szóval szerinted a nők üresfejűek, és maradjanak a tűzhely mellett, nem igaz?

– Dahlia, drágám, biztosan nem így... – kezdte Petunia, de a lánya hamar félbeszakította.

– Ne, hagyd, hadd válaszoljon! Roppant kíváncsivá tett.

Oscar kinyitotta a száját, aztán becsukta, és most először látszott rajta, hogy valami zavarba hozta. Az asztalnál mindenki tudta, hogy erre nincs jó válasz. Mindenki, kivéve Vernont.

– Az Abbey Mountban minden ilyesmire megtanították volna, én megmondtam.

– Volna? Hát nem oda jár? – kérdezte csodálkozva Viola.

Vernon ekkor jött rá, hogy mekkora hibát követett el.

– Hát... hm... – hümmögött Petunia, és próbált kitalálni valami jó kifogást. Dahlia az óra felé pillantott, és úgy döntött, ő lesz az, aki megoldja a helyzetet, még ha nem is úgy, ahogy a szülei akarták.

Felállt, és Oscar felé fordult, majd a vállára tette a kezét, és sajnálkozó kifejezést erőltetett magára.

– Mi nem illünk össze, remélem, megérted. Biztosan megtalálod majd a tökéletes házvezetőnőt, akit keresel.

Petunia csak tátogni tudott.

– De... de... Mi lesz a tortával?

Dahlia a pulthoz sétált, ahol ott állt a torta, egy késért nyúlt, és néhány pillanat alatt levágott néhány szeletet a tortából – a maximum, amire most képes volt az, hogy ezt megteszi –, aztán fogta a torta nagyobbik részét, és elindult a szobájába. Nagy volt a kísértés, hogy a süteményt inkább lebegtesse, de még a méreg ellenére is volt annyi önuralma, hogy ne tegye. Az ajtóból még visszafordult.

– Mindenkinek köszönöm a jókívánságokat!


Amint felért a szobájába, sokkal nyugodtabb lett. A szobájában lebegő konfettifelhő rögtön jobb kedvre derítette, aztán újra arra gondolt, hogy milyen jó, hogy végre varázsolhat. Leült az ágyra és épp a pálcájáért nyúlt, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte dühösen. Már csak fél órája maradt a megbeszélt időpontig, amikor jönnek a többiek.

– Én – felelte Petunia.

Dahlia erősen fontolgatta, hogy eltünteti a konfettiket, de végül a dühe győzött, és hagyta, hadd lebegjenek. Egy pálcasuhintással kinyitotta az ajtót.

Petunia megszeppenve vette észre először azt, hogy az ajtó anélkül nyílt ki, hogy Dahlia ott állna, aztán a konfettiket. Nagyot nyelt, de végül mégis belépett a szobába.

– Nem akarok róla beszélni – tartotta fel védekezőn a kezét Dahlia.

– De... Oscar nagyon udvarias, és biztos, hogy ha beszélgettek egy kicsit...

– Nem!

Dahlia döbbenten vette észre, hogy Petunia a kezét tördeli maga előtt.

– Akkor valaki más... Vannak még...

– Nem – tiltakozott újra Dahlia, meglepően halkan és nyugodtan. Hugo talán mégis jó hatással volt rá. – Nekem megvannak a saját barátaim.

Petunia még egy ideig álldogált csendben, aztán lemondóan sóhajtott, megfordult, és kisétált a szobából. Dahlia még percekig bámult utána némán, mert egyszerűen nem értette, mi történt épp az előbb. Észre sem vette, hogy mennyire elgondolkozott, amikor hirtelen egy hang térítette magához.

– Nem itt lesz a buli?

A boszorkány boldogan szökkent talpra, és a fiú nyakába vetette magát.

– Jaaames! – kiáltotta. – Hogy vagy? Előbb jöttél? A többiek hol vannak? Ugye mindenki jön? – zúdította rá a kérdéseit, mire a fiú csak nevetett.

– Előbb jöttem, mint ők. Az igazat megvallva nem otthonról jövök.

– Honnan jössz?

James a nyitott ajtó felé sandított, és Dahlia csak ekkor jött rá, hogy amióta Petunia kiment a szobából, csak dermedten ült, és semmit nem készített elő, ahogy akarta. Gyorsan intett hát a pálcájával az ajtó felé, aztán néhány lépéssel a gardróbjában termett, és kilebegtette onnan a beszerzett mugli édességeket és üdítőket.

– Ezek meg mik? – kérdezte James, miközben egy csomag gumicukrot méregetett.

– Gumimacik.

James kivett egy narancssárga medvét a zacskóból, és furcsán méregetni kezdte.

– Nem túl élethűek.

Dahlia nevetve figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Nem válaszoltál. Szóval, honnan jössz?

– Edzésen voltam.

– Este hétkor?

– Az edzőnk egy megszállott. Fontos meccsünk lesz, és egy pillanatra sem hagy minket lazítani.

James ezt grimaszolva mondta ugyan, de Dahlia pontosan tudta, hogy a fiú tulajdonképpen élvezi, hogy hivatásos kviddicsjátékos lehet.

– Ha már itt tartunk, odaadhatom az ajándékod?

A kérdés költői volt, mert a fiú rögtön elő is kapott valamit a talárja alól, és Dahlia felé nyújtotta. Nem volt becsomagolva, csak egy kis masnit ragasztott rá, de a lány nem is várt mást.

– Két jegy a következő meccsünkre. És most nincs kifogás, el kell jönnöd, és kész.

– Hová kell elmennie? – kérdezte Loo, akinek a feltűnését Dahlia megint csak nem vette észre. De James arckifejezéséből ítélve ő sem.

– James elhívott a következő meccsükre – mosolygott a lány.

Loo közben már ott is volt mellette, és megölelte, aztán két puszit nyomott az arcára, mire Dahlia rögtön elpirult.

– Szabad ilyet? Zaklatni a diákodat? Nincs a házirendben valami erről? – szólalt meg James.

– Mintha bármit is tudnál arról, mi van a Roxfort házirendjében!

– Hülyéskedsz? Betéve kellett ismernem, hogy minél több pontot megszeghessek!

Loo a szemét forgatta. Dahliának közben szöget ütött valami a fejében.

– Úristen! Weasley professzornak kell majd hívnom!

– Mit szóljak én? Én vele nőttem fel, és nekem is így kell majd hívnom. – Lily, Lorcan és Lysander álltak az ablaka előtt, Veda pedig nyugtalan huhogni kezdett. – Nem értem, mi baja van velem ennek a bagolynak!

Lilyt valóban nem kedvelte meg igazán Veda, de ez nem a lány hibája volt. A bagoly még mindig nagyon zárkózott volt, Dahlia azt is kisebb csodaként könyvelte el, hogy őt sikerült megszeretnie. De Veda ilyen volt, és így szerette őt. Gyorsan odalépett az ablakhoz, és úgy döntött, mindenkinek jobb lesz, ha kiengedi a baglyot éjszakára.

– Ha ez vigasztal titeket, nekem még furcsább lesz, mint nektek – tért vissza a korábbi témára Loo.

– Kizárt dolog – motyogta Dahlia. Még tökéletesen emlékezett, milyen volt, amikor a fiú feltűnt a szobájában, hogy megszöktesse. Kizárt, hogy egyszerű tanárként nézzen Loo-ra.

– Ha már a furcsaságokról van szó... – James Lily és Lorcan irányába sandított, és összehúzott szemmel nézte őket. – Nem akarok semmi olyat látni, amiért valami kemény átkot kéne szórnom rád. Luna nem lenne túl boldog, ha a fia egy füllel állítana haza vagy ilyesmi.

Lysander kuncogni kezdett.

– Én hálás lennék érte. Engem is megkímélnél néhány roppant kínos pillanattól.

– Csak egyszer fordult elő – bokszolt bele Lily pirulva a fiú vállába.

– Miről maradtam le?

– Megkíméllek bennetek a részletektől, de maradjunk annyiban, hogy akkor sem sikerül minket mindig megkülönböztetni, ha történetesen az említett illető az egyikünkkel jár.

– Háttal voltál! – tiltakozott Lily, Lorcan és Lysander pedig tovább nevettek. – Ne merészelj kinevetni! – Most Lorcan válla bánta Lily erejét.

– Jól van, jól van! – tette fel a kezét Lorcan, mint aki megadja magát, aztán puszit nyomott barátnője homlokára.

Mielőtt tovább vitatkozhattak volna, hirtelen sikkantás szakította félbe a bulit.

Dahlia riadtan fordult meg, mert pontosan tudta, mit – vagyis kit – fog az ajtóban látni. És igaza is lett. A rózsaszín pongyolás Petunia állt ott, hajcsavarói ide-oda meredeztek a fején.

This entry was posted on 2013. március 9., szombat at szombat, március 09, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

3 megjegyzés

Névtelen  

Imádom a történetet! A buli ötlete egyszerűen fantasztikus!:D Alig várom már a folytatást!!!!!!!!! :)

2013. március 10. 20:19
Névtelen  

Szia, még mindig annyira jó ez a történet. Egyszerűen megunhatatlan. Ezek a függővégek... Annyit szeretnék kérdezni még, hogy kiről tetted fel a képet mint Dahlia? Úgy értem Dahlia "színésze". Mi a neve? Előre is köszi:-)

2013. március 15. 19:54

Sziasztok!

Mindkettőtöknek köszönöm! Annyira jó érzés, hogy szeretitek! *-*
Ami Dahliát illeti... A színésznő neve Jane Levy, általában vörös hajjal látni, és alapból kék szeme van. Volt egy időszak, amikor szőke volt a haja, a kép abból a korszakból származik, a szemét pedig átszíneztem zöldre. :)

Köszönöm, hogy írtatok! :)

Pussz:
Deszy

2013. március 16. 8:41

Megjegyzés küldése

Kommentek :)