Szerelemben, háborúban - 2. fejezet  

Posted by Deszy in

2. fejezet
Ki lesz az iskolaelső?


Kevés ennél szebb pillanat létezett Rose életében. Minden alkalommal, amikor kezébe fogta a frissen megjelent Roxforti Hírmondót, olyan elégedettség töltötte el, ami mindennél jobb volt. Még annál is jobb, amikor minden tantárgyból kiválót kapott. Érezte, ahogyan az ujjai között ott van a munkája gyümölcse: a finoman sercegő pergamenoldalak egymáshoz dörzsölődtek és a levegőben még ott lebegett a friss tinta illata. Ilyenkor teljesnek érezte az életét, mert tudta, hogy valami csodálatosat alkotott. Senki sem értette, hogy milyen érzés, amikor főszerkesztőként végigsimít a cikkeken, és boldog elégedettséggel nyugtázza az eredményt.

Sokan – köztük James és Fred, az unokatestvérei – egyszerűen képtelen voltak felfogni ezt. És bár ezt soha nem mondta volna el Jamesnek, gyanította, hogy számára olyan az újság szerkesztése, mint a fiúnak az éjszakai kalandok voltak. Mindig is helytelenítette ezeket a titkos túrákat, és soha nem vallotta volna be, de benne is megvolt az a beteges szenvedély valami iránt, ami Jamesben. Mindig is sejtette, hogy pontosan azért teszi, amit tesz, amiért ő az újságot szerkeszti: mert olyankor hevesebben vert a szíve, hogy szinte érezte, hogy a vér végigszáguld az erein, és mert a világ azokban a pillanatokban izgalmasnak és kihívásokkal telinek tűnt.

Rose pontosan tudta, hogy az iskola nagy része úgy gondolja, hiányzik belőle a szenvedély, de nem így volt. Egyszerűen csak más dobogtatta meg a szívét, mint a legtöbb diáknak.

Aznap pedig, ha ez lehetséges, még boldogabb volt, mint a Roxforti Hírmondó megjelenésekor bármikor. Két méterrel a föld fölött lebegett, mert ezúttal még egy dolgot beteljesíthetett: áldozott a bosszú oltárán.

A legtöbbször az újság utolsó oldalával kezdte az olvasást – ez egy olyan szokása volt, amire nem tudott racionális magyarázatot találni –, és onnan haladt tovább, egészen a címlapig. Minden cikket elolvasott, az összes sort végigbogarászta, és magában elraktározta a hasznos információkat, ha valami nem volt teljesen tökéletes – ha egy címet érdemesebb lett volna nagyobb betűmérettel szedni vagy ha egy fotót éppen kisebb méretben kellett volna leközölni. (Ilyen persze ritkán fordult elő, mert Hugo képei a legtöbbször aranyat értek.)

Ezúttal azonban Rose Weasley életében először kivételt tett. Az újság közepére lapozott, hogy megcsodálja legújabb remekművét.

És ott volt: Scorpius Malfoy képe, amit Hugo készített, és alatta a felirat: Már tudunk az igaz szerelméről

Rose az újság érdekében igyekezett visszafogni magát, mert eredetileg egy sokkal csípősebb cikket tervezett a kép mellé, mint ami végül bekerült. Természetesen maga írt Scorpiusról és a bájitalokról. Ehhez találta ki a képfeliratot is, mivel a cikk arról szólt, hogy a legkisebb Malfoynak nem lesz gondja a párkapcsolatokkal, mert legrosszabb esetben bevetheti szerelmi bájital-készítési tudományát. Így kötött ki végül a bájitaltan verseny eredménye a bulvár rovatban, amibe Rose még soha nem írt. De úgy érezte, ezért megérte feláldozni magát, bármennyire gyűlölte is a pletykákat. Tulajdonképpen jó írás volt, és külön büszkeséget érzett, amiért képes volt annyira visszafogni magát, hogy semmilyen igazán keményet ne írjon.

Alig várta, hogy a haragos Scorpius berontson a pincehelyiségbe, és felháborodottan tiltakozzon a cikk és a kép ellen. A percek azonban csak teltek és teltek, de a fiú csak nem akart megjelenni. Közeledett a reggeli, és Rose úgy tervezte, hogy oda már elégedetten, kárörvendő vigyorral az arcán mehet, de Scorpius még mindig váratott magára. Lehetséges, hogy nem kapta meg az újságot? De az lehetetlen, hiszen a szerkesztőség tagjaihoz már kora hajnalban eljuttatja a példányaikat.

Ekkor Hugo és két barátnője, Dahlia és Nara jelentek meg az ajtóban, mindannyiuk kezében ott volt egy példány a Roxforti Hírmondóból. Tehát megkapták, semmi kétség.

– Te meg mit csináltál? – kérdezte Nara, tőle szokatlanul merészen. Dahlia azonban cinkosan mosolygott, és Rose-ra kacsintott.

– Szerinted lehetne egy hasonlót írni Oliverről is?

Igen, Dahliának is megvolt a maga keresztje, és ironikus módon sok szempontból még hasonlított is az övéhez. A szőke mardekárosok átka. Mindenesetre Rose kételkedett benne, hogy Oliver lehet olyan szörnyű, mint Scorpius.

– Bár szerintem Olivernél valami más témát kellene választani, mert komolyan kétlem, hogy a kviddicsen kívül bármi más érdekelné – töprengett Dahlia.

– Legalább még egy dolog van, ami érdekli – jegyezte meg Hugo.

– Mi?

– Te – felelte a fiú, aztán Rose-ra nézett. Nem volt haragos, Hugótól távol állt a haragtartás, és mérgesnek is csak nagyon ritkán lehetett látni. – Mit gondoltál?

Rose ezt költői kérdésnek vette, és inkább nem válaszolt. Egyedül Hugo miatt volt némi bűntudata, amiért a csodás képét ilyen célokra használta fel. De a cél szentesítette az eszközt, és az eszköz ezúttal az öccse egyik fotója volt, így nem tehetett mást.

– Nincs szükségem kioktatásra.

A boszorkánynak most egyáltalán nem volt kedve erről cseverészni, csak Scorpius arcát akarta végre látni. Biztosan fortyog a dühtől.

– Lekéssük a reggelit, ha nem sietünk – Rose ezzel a vitát lezártnak tekintette, és öccsével meg a barátaival a nyomában elindult a nagyterem felé.

Amikor beléptek, az első, amit észrevett, most is az volt, hogy minden diák kezében ott lapult egy a Roxforti Hírmondóból. Normális körülmények között elmerült volna a látványban, és néhány másodpercig csak élvezte volna a látványt, és aztán percekig az arcokat figyelte volna olvasás közben. A tinédzserek a legtöbb esetben szerepet játszanak. Ott vannak például a mókamesterek, akiket a legtöbb esetben valamilyen trauma ért, és a viccelődéssel próbálják leplezni a fájdalmukat. Vagy ott voltak a menő diákok, akik bármit megtettek volna, hogy azok is maradjanak, és a legelső áldozat a személyiségük volt. Mugli könyvek tonnái szólnak erről, és bármennyire is jobbnak tartják magukat ennél bizonyos boszorkányok és varázslók, ez a helyzet bizony pontosan ilyen volt a varázzsal bírók között is.

Arra viszont csak nagyon kevesen ügyelnek, hogy olvasás közben mi tükröződik az arcukon. Ha nem koncentrálnak kifejezetten erre, akkor szinte lehetetlen feladat leplezni az első érzelmeket. Persze utána eljátszhatják a barátaik előtt, hogy bizonyos cikkeket viccesnek vagy unalmasnak találták, annak megfelelően, amit elvártak tőlük, még akkor is, ha valójában nem is igaz. De az első, a legelső reakció soha nem hazudott. Összeráncolt homlok, száj szegletében meglapuló mosolykezdemény, csillogó szempár. Ezeket nem lehetett elrejteni, akármilyen jól színészkedett is az illető. Pontosan ezért imádta Rose figyelni az első reakciókat. Ilyenkor mindenki nyitott könyv, amiből ő szabadon olvashat.

Most azonban csak egyetlen reakció érdekelte, de amikor a Mardekár asztala felé sandított, nem látta ott azt, akit keresett. Aztán már nem csak sandított, hanem kendőzetlenül bámult, de még így sem fedezte fel sehol a szőke fejet, amit keresett.

– Ti látjátok? – fordult Hugóékhoz már határozottan idegesen.

Természetesen nem kellett kimondania, kire gondol, Dahlia rögtön válaszolt.

– Nincs ott – rázta a fejét a lány.

Hugo sóhajtott.

– Menjünk inkább reggelizni.


Rose úgy érezte, egyetlen falatot sem tudna leerőltetni a torkán. Ahogy teltek a percek csak egyre dühösebb lett, és erre csak rátett egy lapáttal a sok kíváncsi tekintet. A teremben lévők próbáltak úgy tenni, mintha nem bámulnák, és csak futólag néznének rá, de nyilvánvaló volt, hogy mindenki a cikkről sustorog.

Hirtelen azonban minden nyak egyszerre fordult a nagyterem ajtaja felé. Rose még nem nézett oda, de abból, ahogyan megfagyott a levegő a helyiségben, pontosan tudta, ki lépett be. És igaza is lett. Scorpius állt ott, teljes valójában, a fekete talárjában, amin jól láthatóan ott díszelgett a zöld-ezüst kígyós címer.

Alig várta, hogy Scorpius dühös pillantása megtalálja az övét, és aztán mérgesen odacsörtessen hozzá, számon kérve rajta a cikket. De nem ez történt. A fiú tökéletesen figyelmen kívül hagyta az őt bámulókat, és a nyilvánvalóan szokatlan légkört. Közönyösen mosolygott, mint mindig, és laza léptekkel elindult a szokásos helyére.

Rose azt várta, hogy Scorpius magán kívül lesz a haragtól, de most kénytelen volt rájönni, hogy ő az, aki mindjárt felrobban a méregtől. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, egy üzenet jelent meg előtte az asztalon.

Már első pillantásra pontosan tudta, kitől jött az üzenet. Smaragdzöld, hosszúkás betűk egy pergamendarabon.

– McGalagony professzor? Vajon mit akarhat? – kérdezte döbbenten, és az idegességtől rögtön gombócot érzett a torkában.

A cikk az oka, csak az lehet. Az igazgatónő is olvasta, és most büntetést fog kapni, amiért nem megfelelő célokra használta fel a Roxforti Hírmondó hasábjait. Annak idején, amikor Rose kitalálta az újságot, aztán a tervekkel az igazgatónőhöz fordult, az volt az egyik feltétel, hogy komolyan veszi a munkáját. És egészen eddig így is volt. És persze most is komolyan veszi, de még maga előtt sem tagadhatta le, hogy egy pillanatra megingott.

Nagyot sóhajtott, és felemelkedett az asztaltól. Látta, hogy McGalagony ott reggelizik a tanárok asztalánál, és szeretett volna minél hamarabb túl lenni a dolgon.

Döbbenten látta azonban, hogy nem sokkal utána Scorpius is felállt a maga asztalánál. Igyekezett figyelmen kívül hagyni, és gyorsított. De a fiú nem váltott irányt sőt, mintha ő is szaporázta volna a lépteit. Nem lehetséges, hogy pont most akarja számon kérni, amit tett, ugye? Mert ha igen, akkor a legrosszabb időpontot választotta.

Nyelt egyet, de nem állt meg, hanem tovább lépkedett, amíg oda nem ért a tanárok asztalához.

– McGalagony professzor – szólalt meg, és mire kimondta, Scorpius is odaért, és megállt pontosan mellette.

– Mit akarsz itt? – Rose szája gyorsabban járt, mint az agya. Ha nem lett volna ilyen ideges minden miatt, végiggondolja, hogy megszólaljon-e, és természetesen nem tette volna.

– Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért vagyok itt. De nem tudom a választ. – Scorpius olyan higgadt volt, hogy Rose legszívesebben felképelte volna. Minden egyes halk szavával Rose vérnyomása csak egyre magasabbra szökött.

– Hogyhogy nem tudod?

– McGalagony professzor hívott, ahogy feltételezem, téged is.

Rose látta a Scorpius szája szélén megjelenő nagyon apró, de azért gúnyos mosolyt. Ha McGalagony professzor mindkettőjüket hívatta, akkor csak a cikkről lehet szó. Lehetséges, hogy leváltják a főszerkesztői posztról? De hiszen ő alapította az újságot! Nem cserélhetik le csak úgy. Aztán egy még borzalmasabb gondolat furakodott az agyába: Mi van, ha Scorpius kerül a helyére?

McGalagony professzor nem szólt semmit, csak egyik szemöldökét felvonva nézett rájuk. Öreg volt már, de még mindig olyan szigorú, mint régen. A szülei és a többi családtag órákat meséltek a roxforti éveikről, és ebből pontosan tudta, milyen kemény volt már régen is az igazgatónő, amikor még nem ő volt az iskola vezetője. Ráadásul bátran szembenézett többször is Voldemorttal meg a halálfalóival. Most pedig ő áll vele szemben. Nem túl biztató gondolat.

– Az iskolaelsőségről lenne szó – mondta mindenféle bevezetés nélkül McGalagony professzor.

Rose azon nyomban kihúzta magát kissé. Kislány kora óta arra várt, hogy iskolaelső lehessen, mint az édesanyja. Kevés olyan dolog volt, amit jobban akart.

Az igazgatónő az izgatottságát észre sem véve folytatta.

– Cikket szeretnénk a lehetséges jelöltekről az utolsó számba, Ms. Weasley.

– Természetesen – bólintott Rose. Minden évben írtak az adott évi jelöltekről, és általában mindig az évfolyam egy vagy két tagja volt, aki a cikket írta, mert ők mégiscsak jobban ismerték a potenciális iskolaelsőket, mint azok, akik alattuk jártak. – Rögtön neki is kezdek a cikknek, és...

– Akkor interjúalanynak vagyok itt? – szólalt meg végül Scorpius.

– Interjúalanynak? – kérdezte Rose döbbenten.

– Mint a jövendőbeli iskolaelső. – Scorpius bólintása pillanatok alatt visszahozta a lány dühét.

– Ugye csak viccelsz? – McGalagony professzorról teljesen megfeledkezett. – Esélyed sincs.

– Nem kell jósnak lenni, hogy nyilvánvaló legyen, én leszek az iskolaelső. A legjobb tanuló vagyok az évfolyamon – Rose itt közbe akart szólni, de Scorpius folytatta, mintha észre sem vette volna, hogy tiltakozni akar –, prefektus, kviddicskapitány, Roxforti Hírmondó szerkesztőségi tag...

Úgy sorolta, mintha abba sem akarná hagyni. Rose azt hitte, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedett, mert a fiú még egy utolsó pontot odabiggyesztett a lista végére.

– És mint ahogy olyan kedvesen rámutattál, a legjobb bájitalmester az iskolában.

A mardekáros már nem is rejtegette a sunyi mosolyát, a szemében pedig ott csillogott a kihívás, és a kimondatlanul maradt kérdés: Na, erre vajon mit válaszolsz?

Rose ezt utálta a legjobban: amikor a saját fegyverét fordították ellene. És bármilyen borzasztó is volt elismerni, Scorpius ennek tényleg nagymestere volt.

McGalagony professzor megköszörülte a torkát, és Rose csak most döbbent rá, hogy ennek az egész megalázó párbeszédnek az igazgatónő is tanúja volt, ráadásul néhány tanár fürkésző pillantása is arra engedett következtetni, hogy minden szót pontosan hallottak.

– Természetesen nincsen szó interjúról, Mr. Malfoy. Amíg nincsenek meg az iskolaelsők, nincs interjúalany – nézett a boszorkány szigorúan Scorpiusra.

– Összefoglaló cikk, mint az eddigi években is. Világos – bólintott Rose.

– Igen, ahogy mondja, Ms. Weasley. Pont, mint az előző években. – McGalagony professzor előbb az egyikükre, majd a másikukra irányította a pillantását. – Maguk ketten írják.

This entry was posted on 2013. március 12., kedd at kedd, március 12, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

4 megjegyzés

Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
2013. március 18. 22:52

De gonosz vagyok, kinevettem Roset a cikk végén. Nagyon kíváncsi leszek, hogy hogyan fognak együtt dolgozni. Ügyes vagy Deszy, NAGYON tetszik!!

2013. március 18. 22:52
Névtelen  

úú mikor lesz a következő??

2013. július 4. 20:29
Névtelen  

Deszy mikor írod meg a következő fejezetet nagyon tetszik Rose és Scorpious története!!

2013. július 10. 13:13

Megjegyzés küldése

Kommentek :)