Egy végzős Dursley Roxfortban - 4. fejezet  

Posted by Deszy in

4. fejezet
Ajándékok


Dahlia legnagyobb meglepetésére James volt az első, aki reagált, amíg ő dermedten állt és az édesanyját figyelte.

– James Potter – emlékeztette a megilletődött Petuniát a nevére –, már találkoztunk néhányszor.

Petunia döbbenten fordította felé a fejét, olyan lassan, hogy hosszú nyakán szinte úgy tűnt, mintha nem is oda való lenne. James olyan szélesen mosolygott, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy ott álldogálnak Petuniával a lánya szobájában.

Ezután újabb csend következett, és a nő csak akkor tért magához, amikor a semmiből újabb alakok jelentek meg a szobában: Nara, Albus és Hugo. Ők először nem vették észre a szobában álldogáló Dursleynét, ezért már épp készültek üdvözölni a többieket. Látszott rajtuk, hogy nem értik, miért ez a síri hangulat, de amikor végül arra fordultak, amerre a szobában lévő összes többi ember nézett – természetesen Petuniát kivéve –, rögtön megértették a helyzetet.

A csendet már szinte vágni lehetett. Ekkor lépett elő Loo, a felelősségteljes felnőtt.

– Dahlia születésnapjára jöttünk. Hiszen nem minden nap lesz nagykorú az ember.

Az említett végül nagy nehezen magához tért, és az anyjához fordult.

– Nem kéne felébreszteni apát – mondta egyszerűen. Petunia megérthette, mert még mindig kitágult szemmel aprót bólintott, és Dahlia legnagyobb meglepetésére két kis lépessel kint termett a szobából, és becsukta maga után az ajtót.

A csend Petunia távozása után is megmaradt. Dahlia egyszerűen nem értette, hogy mi történt, és abban sem volt biztos, hogy nem csak képzelte az egészet. Barátaihoz fordult.

– Ezt most ti is láttátok? – Határozottan az volt a véleménye, hogy az édesanyja csak délibáb lehetett, de amikor minden szobában tartózkodó bólintott, nem maradt több kétsége.

– De... Miért? – nyögte ki végül, bár pontosan tudta, hogy senki nem tud neki válasszal szolgálni.

Eszébe jutott, amikor sok-sok évvel korábban James eljött érte, Petunia akkor sem szólt egy szót sem, hanem hasonló módon csak meredt maga elé.

A buli nem állt a legjobban. Mindenki csak álldogált néma csendben és kényelmetlenül fészkelődött, nem tudták, mit mondhatnának. Csak Dahlia ült le, még mindig sokkos állapotban úgy érezte, jobb, ha az ágyra veti magát, mintha egyszer csak összeesne. Számtalanszor látta már az édesanyját elájulni, a meglepetéstől, a félelemtől vagy a kétségbeeséstől, de ő ebben semmiképp sem akart rá hasonlítani.

Végül Hugo volt az, aki a legelőször megelégelte, hogy senki sem mer megszólalni, és lehuppant Dahlia mellé az ágyra. Fél karjával átölelte a lányt, és próbált némi életét verni belé.

– Lia, ne aggódj! Inkább örülj neki, hogy ilyen jól kezelte. Lehetett volna rosszabb is. Emlékszel, hallottuk már úgy sikítani, hogy bármelyik sikítószellem megijedt volna? Ha most is rákezdte volna, csak megjelent volna az apád is, és akkor...

Dahlia bólintott. A fiúnak nem kellett befejeznie a mondatot, pontosan tudta, mi lett volna akkor. Már megkísérelte néhányszor becsempészni Hugóékat korábban, de mindegyik küldetésnek rossz vége lett.

Pedig tényleg nem rajtuk múlott. Hugo még direkt készült is, ezzel jól megnevettetve Dahliát – leckéket vett Mr. Weasleytől, hogy úgy tudjon viselkedni, mint a muglik. Ez persze veszett próbálkozás volt, mert bár a legidősebb Weasley sokat tudott a muglikról, de nagyon sok mindent sajnos még mindig rosszul. Így történt, hogy Hugo lila bársonynadrágban, hóna alatt egy mentőmellénnyel jelent meg a Dursley család küszöbén. Amikor Vernon kinyitotta az ajtót, nagy döbbenetében el se tudta dönteni, hogy hagyja a fiút a ház előtt álldogálni, vagy inkább gyorsan betessékelje az ajtón, mielőtt valamelyik szomszéd észreveszi.

Persze visszagondolva Dahlia ezt egyáltalán nem bánta, mert legalább évekig volt mivel cukkolni a fiút. Most is, ahogy eszébe jutott az emlék, elmosolyodott. Tudta, hogy Hugónak igaza van, ezért erőt vett magán, és próbált megint arra gondolni, hogy milyen jó, hogy a barátai ott vannak végre vele.

Édesanyja megjelenését agya egyik hátsó szegletébe zárta, egy későbbi pillanatra, amikor már lesz ideje vele foglalkozni. Agyának ezt a szegletét már nagyon jól ismerte, szinte minden könyvtárban kutatással töltött nap után szüksége volt rá.

– És hol vannak az ajándékaim?

Hugo elmosolyodott. Tudta, hogy visszatért az igazi Dahlia.

A talárja alól előhúzott egy kis dobozt. Gondosan be volt csomagolva, Dahlia látta, hogy James a fejét csóválja – a csomagolópapír ugyanis bronzszínű volt, a gondos masniba kötött szalag pedig rajta kék. A Hollóhát színei. Mivel Hugótól kapta, kétsége sem volt afelől, hogy ő maga csomagolta. Kevés fiú vállalkozna arra, hogy becsomagoljon valamit, és még masnit is kössön rá, ha pedig meg is tennék, biztosan nem lenne túl szép a végeredmény. Hugo nem tartozott közéjük.

Dahlia érezte, ahogyan az izgatottság átjárja abban a néhány másodpercben, amíg a dobozt bontogatta. Ilyenkor az ember agyán számtalan lehetőség átfut: Vajon mi lehet a dobozban? Méretéből adódóan jó néhány dolgot ki tudott zárni. Nem lehet könyv, nem lehet ruha – bár nem is feltételezte, hogy Hugótól ruhadarabot kapna –, nem lehet seprű...

Aztán a doboz kinyílt, és Dahlia érezte, hogy szélesen mosolyog. Amikor felnézett a fiúra, látta, hogy elpirult.

– Ha nem tetszik... – kezdte Hugo, de a lány gyorsan félbeszakította.

– Imádom!

A fiú erre csak még jobban elpirult, és Dahlia majdnem biztos volt, hogy ez csak tovább terjedt, amikor megfordult, hogy a fiú feltehesse a nyakába a láncot. Amikor érezte, hogy kattan a kapocs, felpattant, hogy megnézze a tükörben is. A nyaklánc pont tökéletes hosszúságú volt, így a smaragdzöld dáliát mintázó medál – pont olyan színű, mint a szeme – ott lógott a dekoltázsán.

Dahlia látta a tükörben, hogy James kíváncsian figyel.

– Mi az? – kérdezte.

– Most az enyém jön! – ugrándozott oda hozzá Lily, és közben arrébb lökte Jamest.

Lilytől egy gyanuszkópot kapott, Lorcantól és Lysandertől valami furcsa tollas dolgot, ami állítólag elijeszti a borgambókat – Lia inkább nem kérdezte meg, hogy azok mik –, Albustól és Narától pedig egy gyönyörű pennát. A tolla fehér alapon szürke pöttyös volt, a tollszárba pedig gyönyörű mintákat faragtak. Végül Loo következett, tőle egy képet kapott, ami a Kagylólak melletti tengerpartot ábrázolta – Dahlia még így képen is órákig tudta volna nézni, ahogyan a hullámok mozognak, és szinte hallotta a hangjukat is, ahogyan a partnak csapódnak.

Végül befutott Rose és Scorpius is. A fiú először kíváncsian forgolódott körbe, és mint mindig, áradt belőle valami felsőbbrendűség. Amióta ő és Rose együtt voltak, Dahlia kicsit többet beszélt vele, így már tudta, hogy közel sem olyan fennhéjázó, mint amilyennek első ránézésre látszott. Ennek ellenére vicces volt látni, ahogy a legkisebb Malfoy állát felszegve és tökéletesen egyenesen testtartásban vizsgálgatja a szobáját.

– Első látogatás egy mugli házban? – kérdezte Dahlia viccelődve.

Scorpius nem felelt, de nem is volt rá szükség. James a lányra kacsintott, aztán felkapta a gumicukros zacskót, és elindult a varázsló felé.

– Gumimacit?

Ezután percekig nevettek azon, hogy milyen arcot vágott, bár aztán kiderült, hogy a szobában tartózkodók többségének fogalma sincs róla, milyenek a mugli édességek. Dahlia egyesével megmutatott nekik mindent. A legnagyobb sikert a szénsavas üdítők aratták, Lorcan és Lysander állították, hogy ilyen érzés lehet, amikor az embert katymákok csipkedik. James és a közben befutó Fred teleköpködték a szobáját, és roppant viccesnek gondolták magukat, amíg Lily le nem rendezte őket egy-egy ütéssel, és össze nem takarítottak maguk után.

Scorpius közömbösen szemlélte az eseményeket, akkor mosolyodott csak el, amikor Rose is csatlakozott Lilyhez, és amíg utóbbi az öklét használta, a Weasley lány felhasználta hatalmas szókincsét, hogy kifejtse, mennyire gyerekesen viselkedik a két fiú. Amikor befejezte, egy pálcaintéssel elővarázsolta Dahlia egy újabb ajándékát.

– Ezt Scorpiustól és tőlem kapod.

A lány valami könyvre számított, de amikor leszaggatta a papírt, nem könyvet, hanem egy dobozt talált. Kérdőn nézett fel, de Rose csak bólintott, hogy nyissa tovább.

– Ez mi? – kérdezte még jobban csodálkozva Dahlia, amikor sikerült. A dobozban egy átlátszó üvegcse volt.

– Szagold meg! – Scorpius arca ugyan nem erről árulkodott, mintha a hangjában mégis lett volna egy kis izgatottság. Biztos ami biztos, Dahlia inkább rákérdezett:

– Ez nem valami bájitalteszt, igaz? Mert ha igen, akkor tudjátok, hogy nem vagyok olyan jó benne.

Rose elmosolyodott, aztán Scorpiusnak dőlt.

– Nem, nem az. Szagold csak meg!

Dahlia még mindig kételkedett egy kicsit, de végül tekerni kezdte az üvegcse tetejét. Még alig emelte le, amikor megcsapta az orrát a kellemes illat. Közelebb hajolt, és még erősebben érezte. Nem tudta volna megmondani, mit érez pontosan. Valamilyen virágos illat volt, édeskés és lágy, de nem tömény. Lassan úszott felfelé az ember orrán, míg végül Dahlia nem tudott másra gondolni, mint a tavaszra, a nyíló virágokra, a Roxfort udvarára, amikor a hosszú tél után végre kint tölthetik a délutánjaikat...

– Ez... parfüm?

– Persze, hogy az! – nevetett Rose. – Scorpius készítette neked!

– Készítette? Ezt te csináltad? – kérdezte Dahlia döbbenten.

Scorpius bólogatott és megvonta a vállát.

– Két komoly bájital között kell valami levezetésnek.

– Jaj, ne szerénykedj már! Nem illik hozzád.

– Szóval szerinted nem vagyok szerény? Rólam lehetne megmintázni a szerénység szobrát – somolygott a fiú.

Dahlia elmosolyodott. Azért jó volt látni, hogy még mindig úgy civakodnak, mint régen. Eleinte nem tudta elképzelni, hogy hogy viselik el egymás társaságát huzamosabb ideig, amikor állandóan vitatkoznak, de rájött, hogy anélkül nem is ők lennének. Rose és Scorpius nem olyan páros voltak, akik állandóan ölelkeznek és kedves szavakat suttognak egymásnak. Párként is megmaradtak önmaguknak, független, erős személyiségek voltak, és ezt egymás kedvéért sem vetkőzték le. És mivel pontosan ezt szerették a másikban, jól is tették.

– Én a részemről nem szeretném őket tovább hallgatni, úgyhogy mi lenne, ha odaadnánk a közös ajándékot? – kérdezte James emelt hangon.

– Közös ajándék?

Dahlia tudta, hogy a szeme csillog az izgatottságtól. Rengeteg szép ajándékot kapott már, de meglepetésből sosem lehet elég.

Loo újabb csomagot varázsolt elő.

– Ez a Potter és a Weasley család közös ajándéka.

A boszorkány elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az, de nem kellett sokat várnia, hogy megtudja.

– Minden családtag kap egy órát, amikor nagykorú lesz. Régi szokás a boszorkányok és varázslók között.

– Nem akartunk neked olyan régi aranyórát – tette hozzá Lily. – Nem illett volna hozzád.

A dobozban egy gyönyörű karkötő volt, egyszerű, vékony aranylánc, és egy apró, kövekkel díszített golyó lógott róla, ami nem lehetett nagyobb egy borsószemnél.

– Óra?

– Érintsd hozzá a pálcádat – utasította Rose.

Amikor megtette, a gömb lassan növekedni kezdett, mígnem már akkora volt, mint egy cikesz, aztán kattant egy nagyot, és kettévált. A számlapján nem a szokásos mutatók látszottak, hanem – hála a rengeteg csillagászatórának, Dahlia rögtön felismerte mindet – a bolygók jártak körbe-körbe.

– A pálcáddal tudod visszazsugorítani. De lehet, hogy neked anélkül is működik, a... Tudod, miért.

Hugo félénk megjegyzése visszarángatta Dahliát a szobába. Igen, tudta, miért. A vélasága azok közé a dolgok közé tartozott, amiről a lehető legritkábban beszéltek, és ez jól is volt így. A legtöbben nem is tudtak róla, jobban érezte magát, hogy titokban tarthatta, és legnagyobb örömére a tanárok nem ellenkeztek.

De mikor próbálkozhatna használni a vélasága adta képességeket, ha nem a születésnapján a barátai körében?

Küldött egy mosolyt Hugo felé, hogy megnyugtassa, nem érintette rosszul a megjegyzés, aztán az órára koncentrált. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy sikerülni fog, amire készült, de egy próbát megért.

Látta maga előtt, ahogyan a két félgömb összecsukódik, és zsugorodni kezd. Erre a képre koncentrált, aztán amikor úgy érezte, készen áll, aprót fújt a kezében lévő tárgyra. Abban a pillanatban a gondolataiban látott kép valóra vált, és néhány másodperccel később a gömb vissza is nyerte eredeti méretét.

A szobában mindenki döbbenten meredt rá.

– Ennyit a nonverbális varázslatokról. Szólj, hogy ne kekeckedjek veled! – füttyentett James.

– Úgysem fogod kibírni – nevetett Dahlia, és sok év tapasztalatát bevetve feltette a csuklójára a karkötőt. – Köszönöm! – nézett körbe.

– Na jó, hol a buli, amit ígértél?

Frednek igaza volt, bulit ígért. Intett a pálcájával – rettenetesen élvezte, hogy végre szabadon varázsolhat –, levédte a szobát, hogy senki se hallja a zenét – a mugli dalokat. A legtöbb buliban táncoltak volna rá, de ők ehelyett azon kezdtek viccelődni, hogy a muglik milyen érdekes zenét játszanak.

Mindenki megdöbbent, amikor kiderült, hogy James, Loo és Fred tulajdonképpen több dalt is ismertek.

– Van egy mugli bár, ahová néha eljárunk – magyarázta Loo.

– Weasley professzor igazi dalos pacsirta – veregette hátba unokatestvérét James, aztán cinkosan Dahliához fordult. – Csak hogy legyen mivel zsarolni, ha túl sok házit akar adni.

– Jaj, James, azért te sem panaszkodhatsz! Csak nem megfeledkeztél azokról a csodálatos zuhany alatti dallamokról? – Albus alig bírta visszatartani a nevetést, de azért még próbálkozott, mert a bátyját utánozva énekelni kezdett. – Te vagy az én boszorkányom, váltsd valóra minden álmom...

Ezen a ponton már mindenki dőlt a nevetéstől.

– Mond valamit. Ezt már én is hallottam – tódította Fred, és folytatta a dalt. – Nem kell ide semmi átok, rajtad kívül mást nem látok.

Így ment egészen hajnalig. Ettek, nevettek, aztán megint ettek. Dahlia közben lopva megérintette a nyakláncot és a karkötőt, amit kapott, és hetek óta először majd kicsattant a boldogságtól. Akkor jött csak rá, hogy hogy elszaladt az idő, amikor megint kinyitotta az óráját.

– Mindjárt felkelnek, igaz? – kérdezte Nara a Dursley szülőkre utalva, mert rögtön észrevette, hogy megváltozott Dahlia hangulata.

Amikor a lány válaszul bólintott, mindenki szedelődzködni kezdett.

– Most, hogy már varázsolhatsz, elvárjuk, hogy gyakrabban gyere látogatóba, ugye tudod? Anya és Apa azt üzente, hogy bármikor jöhetsz vacsorára, ha akarsz.

Lily szavai rögtön elmulasztották a kis bánatot, amit érzett, hogy a barátai elmennek. Igaza volt! Most már bármikor hoppanálhat, és annyiszor teszi meg az utat a barátai között egy nap, ahányszor csak akarja, és a szülei még csak észre sem veszik!

– És a meccsemre is el kell jönnöd! – tette hozzá James.

Dahlia bólintott, aztán mindenkitől gyorsan elbúcsúzott, mert hallotta, hogy nyílik a szülei szobájának ajtaja.

Amikor már épp azt hitte, a nap már nem tartogat újabb izgalmakat, egy csomagot vett észre az ágyán. Izgatottan ugrált oda, biztos volt benne, hogy valamelyik barátja hagyta ott, mielőtt elment volna. A csomaghoz mellékeltek egy kártyát is, és anélkül, hogy az üzenetet elolvasta volna, a szeme rögtön az aláírást kereste. Abban a pillanatban, amikor meglátta, minden öröme elszállt.

Oliver

This entry was posted on 2013. április 12., péntek at péntek, április 12, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

8 megjegyzés

Neeeem! Mi a titkod ezzel az Oliverrel, hogy mindig mindenhol megjelenik? :D És ki hagyta ott a csomagját? Jájj, ne csigázz már, gyerünk a következő fejezettel, tudni akarom mit kapott a srácról. :D Olyan fura, hogy felsőévesek, mindig azt hiszem, hogy még mindig első évesek, annyira megszoktam őket. :D

2013. április 12. 19:36
Névtelen  

Sztem Scorpius hagyta ott..

2013. április 12. 20:20

Végén még kiderül, hogy Oliver is véla, és tud a Dahlia vélaságáról, majd összejönnek a történet végén. :) Deszyből kitelik a csavar. :D

2013. április 13. 10:54
Névtelen  

Oliver kicsoda? Mármint... ő kinek a fia? Vagy ő csak egy általad kitalált szereplő?
Mert nekem ő a kedvencem :D

2013. április 13. 14:31

Sziasztok!

Jaj, annyira édesek vagytok! És olyan vicces, hogy arra számítottam, hogy mindenki arra lesz kíváncsi, hogy mi van a csomagban, vagy hogy milyen üzenetet írt, erre mindenki azt találgatja, hogy ki hagyta ott a csomagot. xD
Arról, hogy mi lesz még Oliver szerepe, nem beszélhetek. :P

De amúgy Oliver nem fia senkinek, mármint nyilván igen, de saját szereplő, én találtam ki. :) És nagyon örülök, hogy így szereted! (Én is. :P)

Pusszantás nektek:
Deszy

2013. április 13. 14:40
Névtelen  

Szia!
Nagyon szeretem olvasni az írásaidat, igazán tetszik ez a stílus, ahogy megfogalmazod a dolgokat. :) Kíváncsi vagyok, mit hozol ki majd ebből a történetből. Vicces volt belegondolni, hogy Jamesék mit lerendeztek az üdítőtől, vagy h mindenkinek leesik az álla, h tudják a mugli dalok szövegeit. :D V legalábbis kb ismerik őket. Azért Oliver sem maradt ki a végén, kíváncsi vagyok mi lehet a dobozban. És hogy ki támogatja ennyire, h elvitte az ajándékot. Bár ha jól emlékszem amikor Loo küldte a virágokat az egyik novellában, ő egy egyszerű varázslattal juttatta kézhez őket, szóval mégcsak nemis biztos h vki vitte... De ki tudja rajtad kívül... :D Csak így tovább! Kitartást, már nincs sok hátra a félévből.
Timi

2013. április 25. 11:59

Bevallom, még a külön kategóriát képviselő Dursley-éktől is elvárná az ember, hogy fogadják el lányuk boszorkányságát,főleg mivel maga a varázslat nem meglepetés nekik, de ahogy ismerlek, ez még nem lezárt ügy, tehát egyelőre megelégszem egy hápogó Petuniával. Dahlia klassz ajándékokat kapott, bár hogy Hugo egy ékszerrel lepi meg és a legjobb barátnője egy pennával (legyen az bármilyen szép is)nekem kicsit fordítottnapos. Elgondolkodtam rajta, hogy Oliver elküldött egy tortát, amiből ő ugrik ki meztelenül, ha már volt róla szó, de akárhogy is lesz, rmeélem valami pimasz és a legkevésbé sem klisés meglepetést talált ki. Jó, mármint Oliver-ről van szó, szóval nem csak remélem. Ebből gondolom kiderül,hogy az elmúlt hat évben továbbra is ostromolta Dahlia-t - a maga módján. Szívesebben olvastam volna többet a buliból, de hát nem lehet minden percet, minden sziporkát leírni. De olvasva a jeleneteke,t biztos vagyok benne, hogy ha mugliivadék lennék, folyton mindenféle mugli találmánnyal sokkolnám az aranyvérű barátaimat, és nevetnék a döbbent fejükön. Vagy mindenféle hülyeséget találnék ki, pl. "A muglikra a tej úgy hat, mint a varázslókra az alkohol, nem tudtad? Hát persze, hogy a számítógép képet, hangot és szagot is közvetít. Úgyhogy fürödj meg és utána skype-olunk." Lily-nek és Lorcan-nak pedig sok boldogságot!

2013. április 25. 15:15

Szia, Deszy!
Ezt a fejezetet is nagyon szeretem. Én most valamiért rá vagyok kattanva a Rose és Scorpius párosra,így örültem, hogy felhoztad őket. Petunián viszont meg sem lepődtem, mert szerintem nem akart a kórházban kikötni az ideg összeroppanás szélén álló Vernon Dursleyel. :D Lily és Lorcan, hmm... Valahogy nem képzeltem el őket, de lehet csak azért, mert az ikreket nem nagyon szövöm bele egy történetbe sem ,fogalmam sincs, miért. Szerintem meg fogok lepődni Oliver ajándékán is. Nem tudom, de mostanában azaz ,,enyhe" képzelgésem támad, hogy Oliver és Dahlia egy idő múltán egy pár lesznek. Meg az a fotó, amit facebookra felraktál, csak még jobban felizgatott. xD Sok sikert a következő fejezethez, és kérlek, siess vele! :-)

2013. április 25. 16:59

Megjegyzés küldése

Kommentek :)