Egy végzős Dursley Roxfortban - 5. fejezet  

Posted by Deszy in

5. fejezet
Oliver


Dahlia dühösen nézte a dobozt. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehet benne, de nem volt benne biztos, hogy tudni akarja. Ezért a csomagot inkább félretette, és a kisebbik rosszat választotta: elolvasta a levelet.


Dahlia, Dahlia, Dahlia!

Ugye nem gondoltad, hogy kihagynám a születésnapod? Személyes sértésnek veszem, hogy nem hívtál meg a bulidba, de valóban jobb lesz, ha majd inkább kettesben ünneplünk. Az ajándékodat mindenesetre elküldtem, nem szeretném, hogy azt gondold, tőlem nem kapsz semmit.
Hamarosan találkozunk!

Csókol:
Oliver


Dahlia újra átfutotta a sorokat, mert nagyon rossz érzése volt. Ugye ez nem azt akarta jelenteni, hogy egyszer csak beállít hozzá, amikor a legkevésbé számít rá? Még ezt is kinézte volna a fiúból, és Oliverre már tényleg nem volt szüksége, kiváltképp arra, hogy rejtegetnie kelljen. Vagy még rosszabb ha nem a fiú nem akarja, hogy rejtegesse, és egyszer csak megjelenik a bejárati ajtó előtt, mintha ez lenne a legtermészetesebb, ő pedig magyarázhatná a szüleinek, hogy ki ő és mit keres itt.

Gyorsan felkapott egy darab papírt, ami az íróasztalán hevert, és gondolkozás nélkül írni kezdett:


NE GYERE IDE! NE MERÉSZELJ IDEJÖNNI!!!


Csak ennyit írt a papírra, harsogó nagy betűkkel, három felkiáltójellel a végén, aztán odaadta Vedának, aki bár kissé nyűgösen, de elindult a levéllel. Csak remélni merte, hogy Oliver érzékeli, hogy éppen nagyon dühös, és legszívesebben ordítana vele, ha tehetné. És legfőképpen azt remélte, hogy megérti, hogy mit ír, és eszébe sem jut, hogy eljöjjön hozzá.

Lopva a csomag felé sandított, és azon gondolkozott, vajon mit is kellene tennie vele. Végül egyszerűen ott hagyta az ágyán, és hogy elterelje a figyelmét, bevetette magát a ruhái közé. De nem tehetett róla, a pillantása időről időre visszatért a dobozhoz. A helyzeten csak rontott, hogy az egész éjszakás ébrenlét megtette a hatását, és ha nem az Olivertől kapott ajándék miatt volt kíváncsi, akkor arra gondolt, hogy aludnia kéne, amiről rögtön az ágya jutott eszébe, és újfent a rajta heverő csomag jutott eszébe.

Végül meggyőzte magát, hogy talán mégis jobb lesz, ha kinyitja. Maga előtt látta az egyik rivallót, amit Lily kapott Harrytől, és hirtelen félni kezdett, hogy Oliver is kitalált valami hasonlót. Kinézte belőle, hogy megbűvölte a csomagot, és ha nem nyitja ki, a végén még ő maga ugrik elő belőle.

Úgyhogy miután már körülbelül negyed órája szemezett a csomaggal, végül döntésre jutott, lehuppant a csomag mellé, és lassan, óvatos mozdulatokkal elkezdte kinyitni, mintha csak attól tartana, hogy felrobban a kezében.

Aztán már nem félt, hogy fel fog robbanni, de a helyzet nem sokat javult.

A dobozban két kisebb dobozt talált, mindegyikhez egy külön kis cetlit ragasztottak. Dahlia a nagyobb felé nyúlt, mert ez tűnt a veszélyesebbnek. Minél nagyobb a doboz, annál nagyobb kárt okozhat.

Amikor felpattintotta a kis dobozt, három szem cukorkát talált benne. Mind sárga volt, közepükön pedig csak egy fehér kör látszott, és Dahliának percekre volt szüksége, míg rájött, hogy az nem is kör, hanem egy O betű. O, mint Oliver. Egoista.

Dahlia a cukorkákat méregette, és próbálta felidézni, hogy látott-e már ilyet a Mézesfalásban. De biztos volt benne, hogy nem. Utálta magát érte, de Oliver ajándéka kíváncsivá tette. A mellé csatolt cetlitől azonban csak kicsit lett okosabb:


Ha bajban vagy, kapj be egyet! Ne aggódj, nem méreg, és nem lesz spenótíze sem. (Látod, tudom, hogy utálod a spenótot.) Nekem az első csókunkat juttatta eszembe az íze. Biztos emlékszel.


Emlékezett. Túlságosan jól is.


Visszajutok egyedül is, James – lökte oldalba a fiút a késő esti túra végén. – Tudod, hogy nem kell félteni.

Tele vannak a folyosók buzgó prefikkel. Nem szeretném, ha a Hollóhát súlyos pontokat veszítene miattam. Nem mintha nem mi győznénk, de nem akarom, hogy erre foghasd.

Fogd be! – nevetett Dahlia, aztán útnak indult a Hollóhát tornya felé.

Nem is bánta, hogy van még egy kis ideje egyedül, mielőtt ágyba kerül, mert ilyenkor mindig pörgött az agya, száguldoztak a gondolatai, és még ott munkált benne az adrenalin.

Már nagyon közel járt, amikor hirtelen lépéseket hallott a folyosón, gyors, határozott kopogást a kőpadlón. Mielőtt azonban eltűnhetett volna, az egyik sarok mögül előlépett Oliver. Dahliának nem volt hozzá hangulata, de örült, hogy nem egy prefektus vagy egy tanár az. Büszke volt rá, hogy eddig még soha nem kapták el, persze Loo kivételével, de ő nem számított.

Mit csinálsz itt?

Ugyanezt megkérdezhetném én tőled – felelte fölényesen Oliver, miközben keresztbe fűzte a kezét a mellkasán, és az egyik falnak támaszkodott. – Vagy egyszerűen örülhetnénk a csodás véletlennek, hogy így egymásba ütköztünk.

Véletlennek? Persze. A Mardekár klubhelyisége nem erre van.

Milyen tájékozott valaki. És mit kerestél te a Mardekár klubhelyiségében, hogy így tudod? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, kit?

Dahlia tízig számolt magában, ez volt a legújabb módszere arra, hogy lenyugtassa magát, mielőtt a vélasága valami csúnya dologba torkollna. Amikor elért a tízes számhoz, nagyon sóhajtott, aztán elindult tovább a folyosón. Már csak pár méter választotta el a céljától, nem hagyhatta, hogy megállítsák.

Mielőtt azonban kikerülhette volna Olivert, a fiú elé ugrott, és elállta az útját. Amikor Dahlia balra lépett, ő is, amikor jobbra, megint követte.

Mit akarsz?

Oliver nem válaszolt, hanem helyette megjelent az arcán az az idegesítő vigyor, majd egy másodperccel később a szája már az övére tapadt.

A karjai kinyúltak, hogy átölelje Dahliát, amire szüksége is volt, mert a boszorkány rögtön lépett volna hátrébb. De Oliver erősebbnek bizonyult, és ettől ő csak még dühösebb lett. Próbálta eltolni magától, erősen lökte, de képtelenség volt.

Az egész szürreálisnak hatott. Egyáltalán nem így képzelte az első csókját. Azt gondolta, hogy boldog lesz, hogy az egész felemelő lesz, de most csak furcsa volt. Oliver nyelve, a karja a hátán, a másik pedig a hajában, az apró hangok, amiket a fiú a csók közben hallatott. Dahlia mindennek tudatában volt, a legutolsó koppanást is hallotta a folyosón. Nem testen kívüli élmény volt, hiszen mindent érzett, legfőképp Oliver szájának mentolos ízét, de mégis mintha nem vele történt volna az egész.

Nem nevezte volna szükségképpen rossznak, de nem volt összehasonlítási alapja, abban pedig biztos volt, hogy nem akarja, hogy Oliver nyelve az ő szájában legyen.

Amikor a fiú végül elengedte, a pofon óriásit csattant a néma csendben. Dahlia látta, hogy a tenyere nyomán piros a fiú arca, még az ujjai vonalát is felfedezte, és nagyon remélte, hogy maradandó nyomot hagytak. Legalább pár napig magán viselhetné őket, hátha akkor észbe kapna, hogy mit dugdos és hova.

A sötét folyosón csak ők ketten voltak, és még fényt is csak néhány fáklya adott. Az egész még akár romantikus is lehetett volna, de egyáltalán nem volt az. Sőt, miután Dahlia sokkal közelebbről megismerte a fiú nyelvét, mint ahogy akarta volna, kifejezetten hátborzongatónak és taszítónak tűntek a falakon hullámzó vöröses árnyak.

– Ha ezt még egyszer, csak még egyszer meg mered tenni, nem csak a tenyeremmel kerülsz majd közelebbi kapcsolatba, hanem a pálcámmal is, világos?

Dahlia úgy fújtatott, mint egy dühös macska. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Legnagyobb bánatára azonban Oliver mindennek ellenére elégedettnek tűnt.

A tenyereden kívül mással is közelebbi kapcsolatban voltam az előbb.

A boszorkány gyorsan kihúzta magát, megvetően a fiúra nézett, aztán hátat fordított, és a kecses léptekkel elindult vissza a Hollóhát klubhelyiségébe. Csak remélni merte, hogy a kopogtató most nem valami nehéz kérdést tesz fel, mert egyáltalán nem volt türelme a rejtvényekhez. Egy ilyen éjszaka után semmiképp.

Amikor lefeküdt, csak tovább rontott a helyzeten, hogy biztos volt benne, az száján látszik a csók helye, és még álmában is érezte az átható mentolízt.


Dahlia a három cukorka fölé hajolt, és amikor megszagolta őket, újra érezte a mentol illatát, édes volt és karcos, ugyanolyan, mint amikor Oliver megcsókolta. És csak dühös lett, ha arra gondolt, hogy erről az illatról tényleg Oliver és az a csók jut eszébe.

És egyébként is, mi a fene az, hogy ha bajban van, kapjon be egyet? Majd még biztosan cukorkát fog szopogatni a legnagyobb pánik közepén!

Gyorsan visszapattintotta a doboz tetejét, aztán olyan messzire hajította a szobájában, amennyire csak tudta. Valahol a gardróbban kötött ki.

Ott volt azonban még a másik doboz. Dahlia arra gondolta, hogy abban valami még szörnyűbb dolog rejtőzik. Talán Oliver kezének másolata, és amikor kinyitja, előszökken, hogy a hajába túrjon, ahogyan azon az éjszakán.

Bár talán mégsem egy kéz az, mert ahhoz túl kicsi a doboz.

Dühös volt, és erősen kételkedett benne, hogy a helyzet lehet még ennél rosszabb, ezért végül úgy döntött, jobb, ha egyszerre letudja az ajándék másik felét is.

A kisebb dobozért nyúlt, és elolvasta az ahhoz írt üzenetet.


Ne mondd, hogy nem tudom, mire vágynak a nők! A másik ajándékod a jövőre szól, de azt akartam, hogy kapj valamit most rögtön. Szeretném még viszontlátni, viseld a kedvemért! Mondjuk a következő csókunknál.


Dahliának a viseld szótól rögtön hányingere lett, de erős akart maradni, és mielőtt meggondolhatta volna magát, felnyitotta ezt az ajándékot is.

Nem akarta elhinni, hogy mi van a kezében. Biztos volt benne, hogy mi az, tanultak az ilyenekről még régen, amikor mugli iskolába járt, és cikket is többször írt már a drágakövekről, de...

Egy gyémánt fülbevaló? Illetve ha pontos akar lenni egy fülbevaló smaragddal és gyémánttal? Ugye ez csak valami vicc?

De nem volt az. A dobozka alján két fülbevaló feküdt, belesimultak az ezüstösen csillogó bársonyba, ami az ékszerdoboz alját borította. A fülbevaló hatalmas volt, olyan, ami súlyosan lehúzza a nők fülét, de mégis hordják, annyira gyönyörű. Két részből állt: két egymással szembeforduló csepp alakú kő. A felső kisebb gyémánt, az alsó, nagyobb pedig smaragd. A két drágakövet ezüst foglalat tartotta össze, a smaragd cseppet pedig még egy kisebb gyémántokból álló koszorú ölelte körbe.

Olyasfajta ékszer volt, amilyet a férfiak régen a szeretőiknek vettek, és aztán a nők boldogan viselték, mintha csak azt akarnák hirdetni, milyen sokat érnek.

Dahlia a fülbevaló felé nyúlt, mert még mindig nem akarta elhinni, mit adott neki Oliver. Kiemelte a dobozból, és nézte, ahogy megcsillan rajta fény. Kétségtelenül igazi volt.

És ekkor rájött, hogy az előbb tévedett. Lehetett még sokkal dühösebb, mint az emlék hatására. Sokkal-sokkal dühösebb. Hogy merészelt neki Oliver ilyen ajándékot adni?

Valaki hirtelen feltépte a szobája ajtaját.

Petunia volt az, és fürkészve nézett körbe a szobában, hogy ott vannak-e még az éjszakai látogatók. Amikor azonban meglátta, mi van Dahlia kezében, rögtön elfelejtette, miért jött.

Csak tátogott, de megszólalni nem tudott, miközben nézte a fülbevalót a lánya kezében. A boszorkánynak már kétsége sem volt, hogy amit a kezében tart, valódi, és ezzel Petunia is tisztában lehetett.

Dahlia abban a pillanatban már sajnálta, hogy elküldte Vedát az üzenettel, mert ha várt volna még egy kicsit, rögtön visszaküldhette volna a fülbevalót is. Mert hogy ezt nem fogadhatta el, abban biztos volt.

Nem akarok róla beszélni – mondta Dahlia az anyjának, gyorsan visszatette a fülbevalót a dobozba, és vissza is csukta, hogy ne is lássa.

De... De... – nyökögte Petunia. – Az...

Igen, tudom.

Hogyan? Kitől?

Nem tartom meg, úgyhogy nem számít.

Hirtelen kopogás hallatszott az ablak felől.

Veda? – kérdezte, pedig tudta, hogy ő nem érhetett vissza ilyen hamar.

Igaza is lett, egy idegen bagoly ült az ablakpárkányon, aki cseppet sem hasonlított az övére. Macskabagoly volt, világos tollakkal és kerek fejjel. Barátságtalanul méregette Dahliát fekete szemével, aztán amikor nem vette el tőle a küldeményt, figyelmeztetően huhogott.

Az üzenet Olivertől jött. Aznap már a negyedik, állapította meg Dahlia keserűn.


Dahlia!

Veda még nem érkezett meg, bár sejtem, hogy hamarosan itt lesz. Ne aggódj, megetetem, és csak akkor bocsátom útjára, ha már kifújta magát kicsit.
És ha már fújtatás... Most biztosan dühös vagy. De kössünk üzletet! Megtartod az ajándékaim – ha már elküldted Vedával, küldöm vissza bagolyfordultával, ne aggódj –, és én nem állítok be hozzád váratlanul. Ellenkező esetben hamarosan találkozunk a Privet Drive 4. alatt. Kíváncsi vagyok a szüleidre, már annyit hallottam róluk, alig várom, hogy személyesen is találkozzak velük.

Csókol:
Oliver

This entry was posted on 2013. április 28., vasárnap at vasárnap, április 28, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

3 megjegyzés

Erre a fejezetre a reakcióm egyszerűen csak hűűű... Hiányzott már Oliver a töténésekből, legalább is én már hiányoltam. Szóval, a lényeg, hogy nagyon tetszett a fejezet. :33

2013. április 28. 22:51

Annyira örülök az új fejezetnek! Most olvastam el, és egyszerűen csak hűha. Elképesztően jó lett. Kiváncsi vagyok mi lesz Oliverrel és Dahliaval. Várom a folytatást :)

2013. április 29. 17:18

Szia! Ismét remek fejezet, nagyon imádlak. Apró megjegyzés: a gyémántot nem foglalják ezüstbe soha, vagy fehérarany vagy platina gyémánt ékszereket készítenek.

2013. április 30. 12:36

Megjegyzés küldése

Kommentek :)