Távol  

Posted by Deszy in

Távol


Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

GYÁSZ.

Sirius napok óta most először tudta biztosan, hogy a tüdeje miért szorul úgy össze, hogy mi ez a mázsás fájdalom, ami a mellkasára telepedett. Nem hallotta a csata zaját, nem volt sikítás, nem látta magát, amint a szülei barátai elől a szekrénybe bújt, mert félt tőlük... Ezúttal biztosan tudta, hogy nem a dementorok miatt fut végig a hátán a hideg, és nem a cella mélyén soha nem szűnő depresszió miatt folytak könnyek az arcán, amelyeket először észre sem vett.

GYÁSZ.

GYÁSZ.

GYÁSZ.

Mint egy mantra visszhangzott a fülében, és gondolatban máris teljesen máshol járt... Amióta az Azkabanba került, minden pillanat sötét volt, gonosz és vég nélküli, de most végre örült ennek. Magához akarta ölelni a fájdalmat, hogy minden porcikáját átjárja, sejtről sejtre felépüljön a vérében, aztán végigszáguldjon az erein, beivódjon teste minden darabkájába, amíg meg nem érkezik oda, ahol a legjobban kínoz: a szívébe.

Ma van a temetés.

Tudta. Ott lenne a helye. Ott akar lenni. De azt is tudta, hogy nem lehet.

James. Ma van James temetése. És ő nem lehet ott.

Érezte, ahogy egy dementor kúszik el a cella ajtaja előtt, de még mielőtt tovasiklott volna, megállt egy pillanatra, hogy magába szívja Sirius boldog emlékeit. De Sirius érezte, hogy ő már nem tud ilyenekkel szolgálni. Bátran emelte a fejét a dementor felé, mert aznap minden fájt. Minden szép emlék maga volt James. És James temetése aznap mindent feketére színezett.

Fekete volt a cella padlója. Feketék voltak a rácsok, meg a falak. Fekete árnyként suhantak a dementorok a folyosón. Fekete volt a haja, a körme, az arca a ráragadt kosztól... És legfőképpen fekete volt a szíve.

A szép emlékekre is valami halvány fekete háló borult, beborította és megfertőzte őket, hogy már soha ne tudjon rájuk úgy emlékezni, hogy ne jusson rögtön eszébe, hogy James elment, hogy nincs többé, hogy már nem élhetnek át együtt hasonlókat.

Az emlékek pedig csak úgy záporoztak: amikor először találkoztak az Abszol úton, miközben ugyanazért a seprűért ácsingóztak. A King's Crosson összegyűlt tömeg, a két kisfiúval, akik hihetetlenül nagynak képzelték magukat, csak azért, mert a Roxfortba mehetnek. Az első túra az iskola udvarán, amikor felfedeztek minden fűcsomót, aztán az első a Tiltott Rengetegben. A pillanat, amikor megtalálták az első titkos járatot, aztán a másodikat, aztán a harmadikat. Amikor rájöttek, hogy Remus vérfarkas, és az az egyetlen pillantás, amivel szavak nélkül megtárgyalták, hogy nem számít, így is kitartanak mellette. Az első óra, amit azzal töltöttek, hogy az átváltozást gyakorolják. Aztán a boldog perc, amikor először James-nek sikerült, és szarvasként megkocogtatta az agancsával az arcát, mintha csak azt kérdezné, ő hol marad. Az első négylábú futás a Roxfort udvarán, amikor olyan szabadnak érezték magukat, mint még soha. James még az első csókjánál is ott volt! Ő pedig a tanúja lett az esküvőjén, és ott állt mellette, és itatta a barátját, amikor Harry született, James pedig idegesen mászkált fel-alá Lily ajtaja előtt. Ő volt az első James és persze Lily után, aki a kezébe vehette Harryt.

Ez a sok boldog emlék, és most mindre képes visszagondolni, hiába a dementorok, mert mindegyiken ott pihen a fekete árnyék.

Újabb dementor úszott el a cella előtt, és mélyebbre taszította az emlékek tengerében.

James fekszik üveges tekintettel. A semmibe bámul. Nincs többé.

A kép úgy beleégett Sirius agyába, mint még soha semmi. Tudta, hogy soha nem fogja tudni kiverni a fejéből. Nem akart így emlékezni rá, de mindig, újra meg újra visszatért...

A halott James.

A bizonyíték, hogy nincs többé Tapmancs és Ágas. Csak Tapmancs maradt.

A testvére nincs többé. Mert James volt a testvére, sokkal inkább, mint Regulus valaha is.

A testvére, a barátja, a lelki társa.

És ő nem vehet tőle végső búcsút.

A könnyek csak folytak és folytak, aztán anélkül, hogy tudta volna, mi következik, fájdalmas kiáltás szakadt fel belőle.

Csak néhány pillanat, és Sirius Black nem volt többé. Csak Tapmancs maradt. Csak így, egyedül. Fekete bundával, fekete szívvel, fekete lélekkel...

Először változott át, amióta a börtönbe zárták. És hirtelen érezte, hogy a hideg, a sötétség, a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, és a megbánás enyhülni kezdenek. Már nem hatottak rá a dementorok, Ágas még egyszer, utoljára utat mutatott.

És végül nem maradt más, csak a gyász. Az örök gyász.

This entry was posted on 2013. április 27., szombat at szombat, április 27, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

1 megjegyzés

Nem igazán szerettem a Harry Potter-t. Valahogy... nem jött át sem könyvben, sem pedig filmben. Viszont a Te történeteidet, novelláidat, egyperceseidet nagyon szeretem. Mivel olvastam/láttam, így tudom, ki-kicsoda, és képben vagyok. Ahogy most is, és átjött. Nagyon is.
Köszönöm az élményt! <3
Bo×××

2013. május 16. 21:40

Megjegyzés küldése

Kommentek :)