Végzősök részlet  

Posted by Deszy

Végzősök részlet




Dahlia ott állt a Tiltott Rengetegben, és mosolyognia kellett. Erre is csak Hugo lehet képes.

– Te meg mit csinálsz?

A fiú azonban úgy tűnt, meg se hallotta a kérdést, csak kattintgatott tovább. Dahlia pedig hirtelen rájött, hogy életében először jókedvű az erdőben. Jamesszel izgalmat érzett, Oliver mellett dühös volt, annak idején Andresilával szemben rettegett, de Hugóval...

Nem tudta, hogy a fiú mivel érte ezt el. Talán azzal, hogy olyan könnyedén viselkedett, mintha nem lenne mitől tartaniuk, vagy azzal, hogy ő volt az első, aki észrevett valami varázslatot a fák között. Illetve a varázslatot mindenki észrevette, nehéz is lett volna nem tudatára ébredni, amikor az ember előtt váratlanul kentaurcsapatok vágtázhattak el és bólintérok bukkantak fel az ágak mögül, a veszélyesebb lényekről, a kísérteties hangokról nem is szólva.

Hugo azonban valami teljesen más fajta varázslatot látott. Olyan volt, mintha beszippantotta volna egy másik világ, az amúgy fürkésző szeme, amivel a legkisebb érzelemváltozást is észrevette bárkin, révedővé változott, és csak a fényképezőgép lencséje volt, amivel a tárgyakra és az emberekre fókuszált. Máskor egyetlen suttogására, egy nagyobb sóhajra képes volt mellette teremni, most azonban azt sem hallotta meg, ha a nevén szólongatta.

Erre fordította a fejét, aztán arra, mintha képtelen lenne betelni azzal a rengeteg csodával, amit maga előtt lát. Dahlia pedig úgy döntött, inkább nem próbálja magához téríteni, hanem ő is inkább figyel.

Először csak a fiút nézte: a mosolyt az arcán, a kezét, amivel néhány percenként fürgén állított valamit a fényképezőgépén, a könnyed lépteket, amelyekkel haladt, hogy a legkisebb zajt csapja, és minden megmaradjon olyannak, amilyen természeténél fogva.

De minél több időt töltöttek az erdőben, annál többet látott meg ő maga is abból, amit valószínűleg Hugo. A csillogást, ahogyan a fény megtört a faleveleken az ágakon átszűrődő napsugárnak hála, a lábuk alatt igyekvő szorgos hangyák egyenes sorát, az égbe nyúló fa kérgén kopácsoló harkályt...

És abban a pillanatban megértette. Mintha az egész élete más megvilágítást kapott volna: eddig csak pörgött és pörgött, most pedig hirtelen megtalálta fókuszt, az igazságot, amit eddig keresett.

Hát ez a szépség! Ez, ami itt van, körülöttük, nem pedig a ruhák, meg a smink, még csak nem is a vélák hamis tündöklése, amit ő is megkapott, az élet keserédes ajándékaként.

És Hugo... Hugo ezt mindvégig látta.

Anélkül, hogy elgondolkozott volna rajta, mit is csinál, a fiú mellett termett, és kikapta a kezéből a gépet. Aztán gyorsan hátrébb lépett, hogy Hugo beleférjen a képbe, és már kattintott is.

This entry was posted on 2013. május 17., péntek at péntek, május 17, 2013 . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

0 megjegyzés

Megjegyzés küldése

Kommentek :)