Egy végzős Dursley Roxfortban - 8. fejezet  

Posted by Deszy in

8. fejezet
Lezárás


Petunia még egy ideig álldogált az ajtóban, aztán belépett, és csak ekkor vette észre, hogy a konyhája tisztább, mint valaha, ami Petunia Dursley konyhájának esetében nagyon nagy dolog volt. Nem szólt egy szót sem, csak egy sóhaj kíséretében leült a Dahlia melletti székre. A lány látta az arcán, hogy miért jött: takarítani akart és felejteni ugyanúgy, ahogy ő az előbb.

Hosszú percekig üldögéltek anélkül, hogy bármelyikük megszólalt volna. Dahliának ezer kérdése lett volna, de egyiket sem tette fel. Félt a válaszoktól, illetlennek tartotta volna az adott körülmények között, vagy egyszerűen nem tudta, hogyan tehetné fel őket. Végül Petunia volt az, aki megtörte a csendet.

– Ez... – nézett az ajtó felé, amin Hugo az előbb kisétált, aztán rögtön el is harapta a mondatot, és kényelmetlenül fészkelődött. Dahlia azonban tudta, mire vonatkozik a kérdés.

– Hugo volt.

Petunia aprót bólintott, aztán tovább ültek néma csendben. Dahlia fejében újra meg újra ugyanaz a kérdés dörömbölt: Az én hibám? Miattam volt?

De képtelen volt rávenni magát, hogy fel is tegye.

Végül felpattant, és készített maguknak egy teát. Minden egyes mozdulatára külön odafigyelt, mint még soha azelőtt. Lekötötte a figyelmét még az is, hogy hányszor keverte meg a teát és milyen irányban, és eszébe jutott minden, amit a jóslástanról hallott. A legtöbben őrültnek tartották Trelawney-t, ő maga is, bár őt szerencsére soha nem tanította. Az egész jóslás dolog valahogy hidegen hagyta, mert soha nem akarta elhinni, hogy a sorsunkat előre megírták. De leginkább azért nem akart hinni benne, mert akkor Andresila átkát sem kellett elhinnie.

Most a teafüvek ott kavarogtak a csészéjében, apró, barna-fekete szemcsék a sárgás lében. Lehetséges lenne, hogy az összes választ a kezében tartja? Még soha nem próbált teafűből jósolni, nem is ismerte a pontos eljárást, de megkísértette a gondolat, hogy kipróbálja. A csészéjére meredt, és az úszkáló levéldarabkákat figyelte, hátha meglát valamilyen formát. Az egyik pillanatban mintha egy csillagot látott volna, de aztán a keze remegése miatt a kép rögtön meg is változott. Törni kezdte a fejét, hogy vajon a csillag mit jelenthet, miközben a racionális oldala végig üvöltött a fejében, hogy hülyeség, amit csinál, és annyit még ő is tudott, hogy ahhoz, hogy teafűből jósoljon, először meg kellene innia a teát. A racionális Dahlia azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból elgyengült, és nem maradt csak egy érzelemtömeg, akinek kapaszkodóra volt szüksége.

Dahlia életében először értette meg, hogy hogyan ejthettek át annyi embert a bűnözők nem működő átkokkal, hamis láthatatlanná tévő köpenyekkel, vagy mindenféle be nem teljesülő jóslattal. Mert abban a pillanatban bármi áron, de hinni akart. Hinni, hogy van kiút, hogy van remény, és mindenek felett hinni akart abban, hogy az édesapja még létezik valahol. Mert az nem lehet, hogy Vernon Dursley, a Grunnings fúrógyár vezetője, aki a Privet Drive 4-es száma alatt élt, amióta az eszét tudta, és aki két gyereket felnevelt a feleségével – vagyis két és felet, ha Harryt is számítjuk –, egyszerűen nem volt többé. Hugo szavai jártak a fejében. „Biztos, hogy az édesapád itt van valahol, és figyel. Én hiszek ebben.”

Csörgés szakította ki a gondolataiból, és amikor felnézett, egy remegő kezű Petuniát látott, aki alig tudta a csészéjét visszatenni a csészealjra. Dahlia hirtelen ötlettől vezérelve véletlennek álcázott mozdulattal az asztalra öntötte a teáját, és hagyta, hogy a teafű darabkák elárasszák a sima fafelületet, és elmossák a jövőjét.

– Ezt fel kellene takarítani, mielőtt nyomot hagy – jegyezte meg, aztán felállt, és elindult kifelé a konyhából.

Lehet, hogy beszélgetni nem volt képes, de legalább lefoglalhatta az édesanyját, ha mással nem is, takarítással.

Aztán meghallotta a nő hangját a háta mögül.

– Nem a levél miatt volt – mondta, aztán már takarította is a tealeveleket az asztallapról.


Így teltek el a napok Vernon Dursley temetéséig. Petunia módszeresen végighaladt a ház minden helyiségén, és egyetlen pillanatra sem lehetett valamilyen takarítószer vagy szerszám nélkül látni. Port törölt, porszívózott, suvickolt, az összes ablakot lemosta, aztán amikor végzett, a biztonság kedvéért az egészet megismételte elölről. Végül amikor már tényleg minden annyira fényes volt, hogy már az elkoptatás veszélye állt fenn, virágföldet vett elő, és az összes virágot átültette, ami persze újabb okot szolgáltatott rá, hogy felmosson és port töröljön. Ezután a kert következett. A Privet Drive előtt még soha nem díszelgett ennyi virág, mint most.

Dudley időnként beugrott, és sokszor magával hozta Violát is, aki elképesztően kedves volt. Szokásává vált, hogy sütött valamit, mert akárhányszor megjelent, hozott egy adagot belőle nekik is. És elképesztően hatékonyan rá is tudta venni őket, hogy egyenek. Mindig elismételtette velük, milyen fontos, hogy most ne gyengüljenek el, és hogy Vernon is azt szeretné, ha erősek maradnának. Ilyenkor Petunia mindig sírdogált egy kicsit, aztán Violával együtt a konyhába vonultak, és főztek.

Hugo betartotta, amit ígért. Egyetlen Potter vagy Weasley sem állított be, és gyásztáviratokat sem kapott. Ennek már csak azért is örült, mert nem tudta, Petunia hogyan reagálna, ha hirtelen baglyok árasztanák el a Privet Drive-ot. Cserébe Dahlia is betartotta a szavát, és minden nap írt Hugónak. Túl sok mindent nem tudott mesélni, de tudta, hogy Hugót nem zavarja, ha végig kell olvasnia az unalmas beszámolót arról, hogyan súrolta le Petunia a kádat a fürdőszobában ecettel, hogy ne legyen vízköves, és hogy ezután milyen szörnyű ecetszag terjengett az egész házban egy teljes napig. Hugo szerencsére nem világított rá, hogy egyetlen pálcaintéssel szagtalaníthatta volna a házat, mert bár nem írta meg neki, Dahlia biztos volt benne, hogy a fiú is tisztában van vele, hogy nem varázsolt.

Azóta, hogy Vernon meghalt, a boszorkány egyszer sem vette a kezébe a pálcáját, ami most is ott hevert az íróasztalán. Még ránézni is alig bírt, mert rögtön arra gondolt, mi lett volna, ha nem tud varázsolni. Nyugodtan éltek volna tovább, ő elment volna az Abbey Mountba, ahogy a családban mindenki akarta, és lehet, hogy az édesapja még mindig élne.


A temetés reggelén gyönyörű idő volt. Sütött a nap, igazi nyári hőség ígérkezett, és még egy apró szellő sem adta jelét, hogy enyhíteni akarná a feketében álldogálók szenvedését – már ami a meleget illeti. Mert azzal Dahlia tökéletesen tisztában volt, hogy a lelki szenvedését semmi sem enyhítheti.

Már napok óta feketét hordott, ezért amikor újra feketét kellett vennie, már szinte meg sem érezte. Kezdte megszokni, ahogy hófehér bőrét és szőke tincseit sötét szín keretezi, és egyetlen szín marad az egész testén: a zöld szeme. Most azonban csak igen kevés látszott a bőréből, mert igyekezett minden szabadon lévő felületet beburkolni. A fekete, alig dekoltált, térd alá érő szoknyához fekete harisnyát vett, rá pedig egy csuklóig érő fekete kis kabátot. Hugo nyaklánca a nyakában lógott, de most is, mint az elmúlt napokban annyiszor, a medált a ruhája alá rejtette.

Amikor leért a földszintre, már ott találta Dudleyt és Violát, akik szintén feketét viseltek, az egyetlen kivételt a férfi fehér inge jelentette. Aztán előbukkant Petunia is, és Dahlia legnagyobb meglepetésére nem sírt. Kihúzta magát, és nagyon erősnek látszott, mint aki bármire fel van készülve.

Ezután egészen a temetőig minden teljesen természetes volt, egyszerűen tették a dolgukat. Kisétáltak az ajtón, beszálltak az autóba, Dudley pedig vezetett. Egyszerű cselekménysorozat, gondolkozás nélkül.

A temető kapujának átlépése már sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Dahlia nem tudta volna megmondani, miért. Talán valamiféle határvonalnak érezte, mintha azzal, hogy besétál a temetőbe, elfogadná, hogy vége van. És persze nevetséges volt, hogy nem képes megtenni, mert tisztában volt vele, hogy Vernon már meghalt, és senki sem hozhatja vissza, de a racionális Dahlia még mindig nem volt a régi.

Aztán mégis besétáltak, és Dahlia látta, hogy sorban érkeznek az ismerősök: a Privet Drive lakói, Vernon régi munkatársai és üzletfelei a Grunningsból, iskolai osztálytársak a Smeltingsből. A lány csodálkozva nézett körül, és rá kellett döbbennie, hogy azoknak az embereknek, akik búcsút akartak venni az édesapjától, a felét sem ismeri. És innen már nem sok kellett ahhoz, hogy befészkelje magát egy gonosz gondolat a fejébe: talán nem is ismerte igazán az embert, aki felnevelte.

Vészesen kezdett kutakodni mindenféle emlék után az édesapjáról, hogy bizonyítsa magának, nincs így. Sorban jutottak eszébe a gyerekkori játékok, a közös vacsorák, az ünnepek. De valahogy úgy érezte, semmit sem tud róla, és most már nem is fogja megtudni ezeket a dolgokat. Soha életében nem hallotta énekelni, nem tudta, milyen zenéket szeretett fiatalabb korában, kik voltak a barátai régen, melyik tantárgyakat szerette és melyikeket gyűlölte. Mind csupa rejtély a számára, és már soha nem fogja tudni megkérdezni őket tőle magától. Elmulasztotta a lehetőséget, és csak most jött rá erre, amikor már nem volt esélye, hogy bepótolja.

Marge néni is megérkezett, aki egy kutyakonferencián volt, és nem tudott hamarabb elszabadulni. Dahlia ennek nagyon örült, mert tudta, hogy az édesanyjának nem volt rá szüksége, hogy még őt is körülugrálja az utóbbi napokban. Marge most is úgy viselkedett, mint mindig. A Cserkész nevű kutyájával érkezett a temetésre, és olyan hangosan sírt, hogy senki sem tudott másra figyelni, csak rá.

Dahlia meredt maga elé, és próbált nem figyelni arra, ahogyan Viola Marge nénit vigasztalja. Ekkor vette észre Harryéket. A Weasleyk és Potterek Narával kiegészülve a hátsó sorokban álltak, és Dahlia legnagyobb meglepetésére teljesen hétköznapinak néztek ki. Még Mr. Weasley is jól szabott fekete öltönyben volt, a zoknija színe sem volt harsányabb, mint kellett volna. Sehol egy kósza lila nyakkendő, egy skótszoknya vagy egy színes nadrág. Ennél muglibbnak még soha nem látta őket. Nem is mert arra gondolni, hogy ott lesznek a temetésen, még akkor sem, ha tisztában volt vele, hogy Vernon Harry nagybátyja volt, akármilyen viszonyban álltak is. De most, ahogy rájuk nézett, hálás volt, amiért eljöttek. Ott volt James is, aki egyáltalán nem tűnt vidámnak, annak ellenére sem, hogy soha nem kedvelte a szüleit. És Loo, aki talán csak távolról látta egyszer a King's Crosson, amikor eljöttek érte a tanév végén.

Mire a temetés elkezdődött, szerencsére Marge néni már halkabban hüppögött, és néhány perc múlva sorban csatlakoztak hozzá ők is. Dahlia képtelen volt odafigyelni arra, amit a pap mondott, a könnyek váratlanul és hirtelen törtek elő belőle, amikor a koporsóra nézett, és ahogy elkezdődött, egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Kétségbeesetten kezdett zsebkendőért kutatni, mire rájött, hogy nem hozott magával. Annyira lefoglalta, hogy egyáltalán eljussanak a temetőbe, hogy nem is gondolt arra, mi lesz, ha már itt lesznek.

Amikor felnézett, látta, hogy Hugo elindult felé, a következő pillanatban pedig már egy köteg zsebkendőt szorongatott, a fiú pedig vissza is állt a helyére.

A temetés többi része homályba veszett. Dahlia csak szipogásra és könnyekre emlékezett, meg nagy szavakra a pap szájából, amikre nem igazán tudott odafigyelni. Aztán mire felocsúdott, már vége is lett. Virágokat látott, James kezében egy fehér liliomot, ami újabb sírásrohamot indított el, végül pedig sorban következtek Vernon ismerősei, hogy részvétüket fejezzék ki.

Dahlia bólogatott a részvétnyilvánításokra, és igyekezett mosolyogva megköszönni őket, de legszívesebben bezárkózott volna a szobájába. Harryék jöttek a végén, és mire ide jutottak, hihetetlenül örült nekik, mert tudta, hogy az ő részvétük őszinte, és ők tényleg tudják, hogy mit érez. Harry nem mondott semmit, nem adott bölcs tanácsokat arról, hogyan kellene átvészelnie ezt az egészet, mert már mindketten tudták, hogy egy szülő elvesztését az ember soha nem dolgozza fel igazán. James neki is átnyújtott egy liliomot, és megölelte.

– Hugo mondta, hogy ne keressünk. Még egy dugiban írt levelemet is elkobozta.

Dahlia elképzelte a jelenetet, és most először támadt kedve mosolyogni, még ha csak halványan is.

– Mindenesetre ha felejtésre van szükséged – folytatta James –, ha szeretnéd magad mögött hagyni ezt az egészet, csak szólj. Majd együtt kitalálunk valamit.

– Köszönöm – felelte Dahlia, bár biztos volt benne, hogy egyelőre még nincs ereje újabb James-féle kalandba keveredni.

Legnagyobb meglepetésére Petunia egy rossz szót sem szólt, hanem hagyta, hogy a teljes Potter és Weasley család sajnálatát fejezze ki. Aztán valami olyasmi történt, amire Dahlia legvadabb álmaiban sem számított, még egy ilyen szürreális napon sem.

– Nagyon örülnénk, ha valamikor meghívhatnánk önöket vacsorára – hallotta meg Ginny hangját, és Dahlia már épp készült volna udvariasan visszautasítani őket, amikor Petunia bólintott.

Ginny is meglepődhetett, mert néhány másodpercig csak tágra nyílt szemekkel nézte a nőt, aztán mégis válaszolt.

– Mondjuk holnap?

És Petunia megint bólintott.

Dahlia ijedten fordult Hugóhoz, aki ott állt a bal oldalán.

– Ezt most csak képzeltem?

A fiú megrázta a fejét, ami azt jelentette, hogy ő és Petunia tényleg elmennek és Potteréknél fognak vacsorázni.

– Hugo – nézett nagyon komolyan a fiúra Dahlia. – Most szükségem van a segítségedre.

This entry was posted on 2013. június 5., szerda at szerda, június 05, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

5 megjegyzés

Névtelen  

Szia! Nagyon tetszik a történet! Régóta nem volt frissítés, várható mostanában új fejezet?

2013. szeptember 20. 11:24

Szia!

Ennél még van újabb fejezet, de amúgy ha minden jól megy, a hétvégén várható friss.

2013. szeptember 20. 14:38
Névtelen  

Szia! Lehet én vagyok nagyon béna, de nekem ez jön be legújabbnak, oldalt az Egy végzős Dursley Roxfortban fül alatt nekem a 8. az utolsó...

2013. szeptember 27. 16:19

Szia! Nagyon tetszik a történet, élmény tőled olvasni:)Egyébként James nem 2 évvel idősebb Albusnál? Ha igen akkor Jamesnek most negyed évesnek kellene lennie nem? Nehogy kötekedésnek vedd, csak kíváncsiság:)

2016. június 18. 20:33

Ebben a sztoriban Dahliáék már végzősök, így James már nem jár a Roxfortba. :)

2016. június 19. 7:58

Megjegyzés küldése

Kommentek :)