Egy végzős Dursley Roxfortban - 15. fejezet  

Posted by Deszy in

15. fejezet
Potter fiúk a Roxfortban


Dahlia igyekezett elkerülni, hogy Nara elolvassa a Jamestől kapott levelet, de persze ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, még Lia számára is. Jamesből pedig a próféta szólt. Amint a lány elolvasta a sorokat, kezdődött a leckéztetés. Iskolaelsőként Nara tényleg kötelességének érezte, hogy jó útra térítse legjobb barátnőjét, és nyilván az is a célja volt, hogy ők nyerjék a házkupát, az meg pontlevonásokkal nem megy. Amikor pedig Lia már azt hitte, véget ért a szentbeszéd, hirtelen kezdődött megint minden elölről. Egészen addig, amíg Nara nem kapott levelet Albustól. Amikor ugyanis kiderül, hogy James végül az öccsét is hozza, a Hollóhát pontjainak elvesztése már nem is tűnt olyan nagy kockázatnak.

Így fél órával éjfél előtt együtt indultak el a Szükség szobája felé. Nara elővigyázatosságból kifejezetten feltűnő helyre tette az iskolaelsőségét jelző jelvényt, mert az volt a terv, hogy ha bárki megállítja őket, azt mondják, engedéllyel tartózkodnak a folyosón.

Kicsivel előbb érkeztek meg, mint a megbeszélt időpont, de mire beléptek az ajtón, a fiúk már várták őket. A Szükség szobája ezúttal úgy nézett ki, mint a Potter-ház nappalija. Kényelmes kanapék és fotelek, meleg, narancssárga falak és a boszorkány meg mert volna esküdni, hogy még a jellegzetes Mrs. Weasley receptje alapján készült fahéjas sütemény illata is a levegőben száll.

Nara Albus nyakába ugrott, és ha nem Jamesről lett volna szó, Lia biztosan kényelmetlennek érezte volna a helyzetet. Olyan volt, mintha csak duplarandira készültek volna.

Dahlia valamivel finomabban, de széles mosollyal az arcán Jameshez futott, és a fülébe suttogva kérdezte:

– Ugye nem akarunk végig velük maradni? – Közben a gerlepár felé intett, akik láthatóan már el is feledkeztek a társaságról. Soha nem voltak illetlenek a társaságban, mégis elég volt csak rájuk nézni, hogy az ember zavarba jöjjön.

– Miről beszélsz? Közös gyertyákat hoztam – vigyorgott James, de a jutalma sem maradt el, Lia a vállába öklözött, amiért szórakozik vele.

– Vagy akár őket is kizavarhatnánk, szerintem nekik mindegy, hol vannak.

Jamesnek igaza is volt, Nara és Al közben már lehuppantak az egyik kanapéra, és úgy sugdolóztak, mintha évek óta nem látták volna egymást, és létfontosságú információkat kellene cserélniük.

– Á, hagyjuk őket! – legyintett Lia, aztán a turbékoló párnak is odaszólt. Nem sokszor fordult elő, hogy Nara nem vetette a szemére, hogy a folyósokra indul, de ez megint egy ilyen alkalom volt. – Tudod, James, ha tudtam volna, hogy ez a kulcs Narához, akkor már korábban összehozom őket.

Úgy hagyták ott őket a Szükség szobájában, hogy fogalmuk sem volt, hová tartanak. Előkerült a Tekergők térképe, és már az is hihetetlen örömmel töltötte el őket, hogy egyszerűen csak sétálgathatnak a Roxfort folyosóin. Lia néha elgondolkozott, mi lesz, ha majd ő lesz James helyében. Ő már jó pár éve elballagott, de rendszeresen visszaszökött hozzájuk. Ide jártak még a testvérei, az unokatestvérei és bármikor találhatott egy rajongót vagy régi ismerőst, akivel kalandozhat. Ha viszont Dahlia ballag el, nem marad miért visszajárnia. Itt lesz persze még Lorcan és Lysander, de rajtuk kívül senki más. Ha ő elmegy, nem lesz neki egy saját Liája, akivel majd a folyosókat róhatja, ha kedve támad beszökni az iskolába.

Végül a Trófeateremben kötöttek ki. Ugyan James nem reklámozta, Lia tudta, hogy nagyon büszke rá, hogy az apjáé és a nagyapjáé mellett az ő nevét is megtalálni néhány kviddicskupán. Ő maga már nem járt az iskolába, de valamilyen szinten még mindig ott volt az iskolai falai között.

James mesélt az edzésekről, de leginkább Liát biztatta, hogy meséljen a roxforti pletykákról, az első hétről. Amikor Lia beszámolt neki Oliver hajáról, James pukkadozott a nevetéstől. És amikor még hozzátette, hogy nagon úgy tűnik, Oliver nem tudta visszafordítani a varázslatot, mert még mindig lila üstökkel járkál, a fiú könnye is kifolyt.

Lia valóban többször látta azóta Olivert, és mindig arra számított, hogy a mardekáros majd dühösen ráveti magát, hogy bosszút álljon, vagy legalábbis haragosan méregeti majd, de nem ez történt. Oliver sajnos félelmetes természetességgel viselte új hajszínét, mintha csak azzal született volna. Persze az eset híre futótűzként terjedt az iskolában, ami legalább némi elégedettséggel tölthette el Dahliát, még akkor is, ha néhány lány úgy tűnik, kifejezetten bukik a lila hajszínre. Ki hitte volna? Lehet, hogy a következő cikkét a természetellenes hajszínek romboló hatásáról kellene írnia. Nem is rossz ötlet.

Persze ezeket már nem mesélte el Jamesnek, jobban örült, ha a fiú abban a hitben marad, hogy Oliver majd belehalt a szégyenbe.

Amikor észrevették, hogy már majdnem két óra eltelt azóta, hogy találkoztak, mindketten érezték, hogy lassan az idejük végére érnek.

– Egyébként hoztam is neked valamit. Küldetésem van – húzta ki magát tettetett büszkeséggel James.

– Vajsör? – kérdezte Dahlia izgatottan, mert nagyon örült volna neki. Jamesnél persze nem volt korsó, de a lány már rég megtanulta, hogy a varázslat szó szerint csodákra képes.

– De részeges lett itt valaki. Csak nem gondolod, hogy bűnbe viszem a kiskorúakat?

– Elképzelésem sincs, miről beszélsz, James Sirius – húzta ki magát Lia is, mint ahogy előbb a fiú tette. – Már nagykorú vagyok.

Persze azzal is tökéletesen tisztában voltak mindketten, hogy James már számtalanszor csempészett be neki vajsört, jóval azelőtt, hogy tizenhét éves lett volna.

– Tudom – felelte James elgondolkozva, ami meglepte a lányt. De mire rákérdezhetett volna, a legidősebb Potter már megint mosolygott. – Igazából én csak a postás vagyok. Rose maga hozta volna, de nem tudott elszabadulni.

James a fejét rázta, mintha ennél rosszabb kifogást még soha nem hallott volna. Pedig ő is ugyanolyan jól tudta, mint Dahlia, hogy ha Rose valamit nem maga intéz, akkor az nem véletlen.

– És mit küldött Rose? Ugye nem egy újabb könyv az újságírásról? Kérlek, mondd, hogy nem!

– Nem, ezen meg fogsz lepődni, azt garantálom.

Dahlia felvonta a szemöldökét, és csak még tovább nőtt a kíváncsisága, amikor James előhúzott a talára alól egy borítékot. Gyöngyházszínű, sötétzöld betűkkel nyomott papír volt, és alig néhány másodpercre volt szüksége hozzá, hogy kibetűzze a Meghívó szót.

Már akkor sejtette, mit talál majd benne, amikor felé nyúlt, és igaza is lett. Bár ettől még a meglepetése nem volt kisebb.

– Esküvő?

– Én is így reagáltam. Tulajdonképpen örülök, hogy én vagyok a postás, látni akartam az arcod, amikor megkapod.

Nem volt ebben semmi átverés. Dahlia újra átfutotta a meghívót, és félreérthetetlenül ott állt: Rose Weasley és Scorpius Hyperion Malfoy ünnepélyesen meghívják az esküvőjükre.

– Nem korai ez kissé? – kérdezte Lia még mindig a meglepetés ködében.

– Malfoyéknál így szokás. Minél hamarabb meg kell házasodniuk, mielőtt pocakot eresztenek vagy kopaszodni kezdenek és már nem kellenek senkinek.

Az esküvőig persze még hónapok voltak, de ettől függetlenül a hír tényleg megdöbbentő volt.

– Ne mondd el Rose-nak, hogy elkotyogom, de mintha olyasmit hallottam volna, hogy koszorúslánynak szeretne téged is.

– Komolyan? Nincs elég lány a Weasley családban?

– Van egy olyan érzésem, hogy a Malfoy családban nagy lagzikat tartanak. Bár az is igaz, hogy hallottam, ahogy ezek ketten az esküvőről vitatkoznak. Na nem mintha, ők mindig vitatkoznak, de...

– James Potter! Most már hallgatózol is?

– Mi az, hogy most már? Nem is tudom, kivel lógtunk ki rendszeresen egy telefüllel, hogy kihallgassuk anyáékat.

Mielőtt Dahlia válaszolhatott volna, hangokat hallottak a folyosóról, aztán pár pillanat múlva már azt is látták, hogy a terem ajtaja alatt fény kúszik be. James a térképre nézett, összeráncolta a szemöldökét, aztán berángatta a lányt az egyik falikárpit mögé, ahol egy kis helyiség húzódott. Dahlia mindenféle fényesítőszert látott maguk körül, nyilvánvaló volt, hogy egy kis takarítószertár van a szőnyeg mögött.

– Kik azok? – kérdezte suttogva Dahlia. Nem először fordult már elő, hogy éjszakai túra közepén valaki másba ütköznek a folyosón, és a lány nagyon remélte, hogy nem is utoljára. De szinte biztos volt benne, hogy nem egy tanárról vagy egy prefektusról van szó, mert akkor James nem ráncolta volna a szemöldökét.

Nem árulta el, kik azok, csak a szájára szorította az ujját, jelezve, hogy maradjon csöndben.

Dahlia csak foszlányokat hallott a kárpit másik oldalán zajló beszélgetésből. Abban biztos volt, hogy többen vannak a teremben, és ahogy teltek a percek, újabb és újabb diákok érkeztek. A hangjuk alapján csak diákok lehettek.

James intése ellenére meg akart kockáztatni egy rövid pillantást, úgyhogy nagyon óvatosan és lassan félrehúzta kicsit az anyagot. Körülbelül tízen álltak a helyiségben, csupa fiú. Először nem vette észre, hogy mi más közös van még bennük, de aztán az egyikük úgy fordult, hogy láthatóvá vált a talárján díszelgő címer.

Lia visszahúzódott, és James felé tátogta: mardekárosok.

A fiú csak megvonta a vállát, mintha már tudta volna. Nyilván így is volt, hiszen még mindig a kezében szorongatta a térképet. Dahlia még mindig nem értette, hogy hogy lehet, hogy James tisztában van vele, hogy nála jó pár évvel fiatalabbak melyik házba tartoznak, de ez is egy volt a fiú különleges képességei közül, amelyeket már igazán megszokhatott volna az évek során.

Végül még körülbelül fél óra telt el így, aztán ahogy a mardekárosok megjelentek, el is tűntek. A biztonság kedvéért még néhány percet vártak a kárpit mögött, aztán előjöttek.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Lia meglepetten.

– Valami mardekáros szekta – felelte James. – Már az én időmben is szokásuk volt hülye csoportokba szerveződni. Némelyik aranyvérű szövetség állítólag már több száz éve működik. Azt persze nem reklámozzák annyira, hogy ezek közül mennyi harcolt Voldemort oldalán.

Dahliát meglepte, hogy még mindig van olyasmi a Roxfortban, amiről nem tud. Azt hitte, kívül-belül ismeri az iskolát, de ezek szerint tévedett.

– Szóval, koszorúslány? – kérdezte mosolyogva James.

– Még nem kértek meg, emlékszel? Egyébként is, miért kellene hinnem a pletykaterjesztőknek?

– Újságíró vagy, Dala. Az a dolgod, hogy terjeszd a pletykákat.

Nevetve indultak vissza a Szükség szobája felé, bár nem voltak benne biztosak, hogy még ott találják-e Naráékat. Amikor azonban benyitottak, Nara és Albus ugyanúgy ültek ott a kanapén, mint amikor elmentek.

Lia Jamesre nézve a szemét forgatta.

– De legalább nem meztelenek. Sok nem szépet láttam én már az öcsémtől, de vannak dolgok, amiktől inkább megkímélném a szemem.

– Már vissza is jöttetek? – kérdezte Nara meglepetten.

– Mindjárt három – rázta meg a karkötőjét Lia a barátnője felé, mintegy bizonyítékként.

– Három? – pattant fel Nara aprót sikkantva.

Al csak nevetett rajta, és visszahúzta maga mellé, majd nyugtatóan megpöccintette az iskolaelsők jelvényét. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer még szeretni fogok egy ilyen kitűzőt, de ez a kilépőd az éjszakákra. Nem büntethetnek meg.

Nara most már mérgesen nézett a fiúra.

– Az lehet, hogy én nem kaphatok büntetést, de Lia igen.

– Akkor máskor gyere egyedül – nézett rá kedvesen Al a barátnőjére.

– Én is nagyon örülök, hogy láthattalak, Albus, tényleg – heccelte Dahlia a fiút.

– És hadd emlékeztesselek rá – tette hozzá a bátyja –, hogy ez eredetileg az én ötletem volt. Örülj neki, hogy megengedtem, hogy gyere. Máskor szökj be nélkülem, ha valami nem tetszik.

Nara nyomott egy gyors puszit a barátja arcára, aztán rángatni kezdte Liát a Szükség szobája ajtaja felé. Mielőtt kinyitotta volna, szigorú pillantással Jamesre nézett, aki ebből rögtön tudta, mit akar. A fiú a térképre nézett, aztán bólintott.

– Tiszta a levegő, sehol egy gonosz, lila hajú mardekáros – kacsintott James Liára búcsúzóul.

This entry was posted on 2014. május 5., hétfő at hétfő, május 05, 2014 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

2 megjegyzés

Nagyon jó volt,annyira vártam már:))) Siess a kövivel:D Remélem az is Jameses fejezet lesz:))

2014. május 5. 14:33

Vííííí! Imádtam (mint mindig). :)
Siess a kövivel!!

2014. május 6. 17:40

Megjegyzés küldése

Kommentek :)