Gyógyír a léleknek +18 (Remus/Tonks)  

Posted by Deszy in


Úgysem érdekelt senkit, de 18 év alatt nem ajánlott.


Gyógyír a léleknek


Remus elképzelni sem tudta, hogy kötöttek ki végül nála. Már találkozni sem akart vele. Tudta, minél messzebb elkerüli Nymphadorát, annál jobb lesz mindkettejüknek. Hiszen őket nem egymásnak teremtették.

De hála Molly igyekezetének, közös beosztásba kerültek a Főnix Rendjénél. És Nymphadora csak mondta és mondta, ő pedig nem tehetett róla, élvezte. Olyan volt a boszorkány mellett lenni, mint annak idején Jamesszel és Siriusszal. Vidám volt és könnyed. Mellette néhány pillanatra elfelejthette a gondjait. És még mielőtt észrevette volna magát, a nő már a lakásában volt.

Tonks körbesétált a lakásba, közben eltört egy tányért, amit aztán próbált megjavítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

– Olyan, amilyennek képzeltem – jelentette ki, aztán lehuppant a kopott heverőre.

Remus még soha nem nézett olyan szemmel az otthonára, mint abban a pillanatban. Valóban olyan volt, amilyen ő maga is. Kopottas, szürke és ódivatú. Semmi melegség nem áradt belőle, a komor falak depressziós embert rejtettek.

De ahogy Tonksot nézte, akinek a haja szürkésbarna színű volt, úgy érezte, talán változtatnia kellene rajta. Mert pontosan tudta, hogy ez is az ő hibája. Még egy pont bűneinek hosszú listáján.

– Azért némi színt még el tudnék képzelni – visszhangozta a saját gondolatait Nymphadora. – Jobban éreznéd magad.

Remus erre nem tudott mit mondani. Egyre rosszabb ötletnek tűnt, hogy ott vannak kettesben nála.

– Nem akarsz leülni? – kérdezte a boszorkány, és a mellette lévő helyre mutatott. Remus inkább a szemközti fotelt választotta.

Csöndben ültek percekig. Remus remélte, hogy a nő végül megunja, rájön, hogy milyen unalmas alak, és önként elmegy. De végül nem így lett.

– Beszélnünk kell róla – kezdte a boszorkány.

– Nymphadora...

– Csak semmi Nymphadora. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz.

A nő olyan határozott volt, mint mindig. Remus nem bírt ülve maradni. Felpattant, és járkálni kezdett a lakásban.

– Nem illünk össze.

– Ki szerint? – Tonks is felállt.

– Mindenki szerint. Szerintem – nyögte Remus.

– Szerintem pedig igen.

– Én veszélyes vagyok.

– Soha nem bántanál. És nem vagyok gyenge virágszál.

– Szegény vagyok – próbálkozott tovább Remus.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ez érdekel? – A boszorkány minden egyes válasszal egyre közelebb lépett hozzá.

– Öreg vagyok – Remus ezt már szinte suttogta a kétségbeeséstől.

– Még pár év, és én is az leszek.

Tonks már ott állt közvetlenül mögötte, és hátulról átölelte.

– Szeretlek. Semmi más nem számít.

Remus megtört. Pontosan tudta, hogy semmi nem változott. Még mindig szörnyeteg, még mindig nincs semmije, amit nyújtani tudna neki. És ha arra gondolt, hogy ő már rég a Roxfortba járt, amikor a boszorkány még meg sem született...

De nem tagadhatta, hogy szereti. Ahogy átölelte, a világ jobb helynek tűnt. Elhitette vele, hogy ez az egész mind nem számít. És Remus mindennél jobban akart hinni neki.

A következő pillanatban már a karjaiban tartotta őt, és hevesen csókolta. Ebben a csókban benne volt hosszú évek félelme a magánytól és a kétségbeesett vágy, hogy ő is boldog lehessen. Élni akart, végre teljes életet akart egy nővel, aki szereti.

– Én is szeretlek, Dora – hangzottak el ajkairól a szavak, amelyek sokkal nagyobb erőt hordoztak, mint bármelyik varázsige.

A boszorkány haja egyik pillanatról a másikra megváltozott. Az élettelen szürke helyett megint élénk rózsaszín volt, mint annak idején, amikor Remus megismerte. Szavainak hatására a lány mintha éveket fiatalodott volna.

Innen pedig már nem volt visszaút. Remus végigsimított a tincseken, és kezét még mindig Dora hajába temetve lassan, minden másodpercet kiélvezve megint megcsókolta. Nem akart gondolkozni, csak érezni akart.

Lassan a szobája felé húzta, Dora pedig vetkőztetni kezdte. Mire odaértek az ágyhoz, már csak egy nadrág maradt rajta. A boszorkány lassú, érzéki mozdulatokkal simogatni kezdte a mellkasát. Remus hirtelen ledermedt, amikor rájött, hol is járnak Dora puha ujjai. A sebhelyek.

El akarta tolni magától, de a nő nem hagyta. Helyette előrehajolt, és minden egyes harapást végigcsókolt. Aztán amikor az utolsó sebhelyet is érintette, a kezét Remus szíve fölé tette, és a szemébe nézett.

– Én is más vagyok. Sokan engem is szörnynek tartanak, a természet egy félresikerült alkotásának.

Remus a gondolatra is elszörnyedt, hogy valaki ilyeneket mondhatott neki, de Dora nem hagyott neki időt rá. Egy gyors és határozott mozdulattal ledobta magáról a talárját, és ott állt előtte meztelenül.

Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy biztos legyen benne, a boszorkány minden porcikája tökéletes. Más volt, mint a többiek. De nem félresikerült alkotás, hanem a tökéletes teremtmény.

Remus hirtelen mindennél jobban meg akarta mutatni neki, hogy mennyire csodálatos, mennyire szép, és mennyire távol áll attól, hogy valaki szörnynek merje nevezni. A karjába kapta, és máris mindketten az ágyban voltak.

Már csak egy célja volt, hogy megadjon neki mindent, amit érdemel. Lassan kezdte, az édes kínzás minden pillanatát kiélvezve. Apró csókot hintett Dora arcára, aztán nyakának hajlatába. Minden egyes csókkal egyre lejjebb haladt, közben pedig rózsaszín haját simogatta. Végül elérte a nő melleit, és úgy érezte magát, mint a gonosz farkas, akinek áldozatul esik az ártatlan bárányka. De nem érdekelte.

Dora száját apró sóhajok hagyták el, és miközben Remus már a hasát csókolta, ő a férfi hátát simogatta. Mielőtt azonban tovább haladt volna még lejjebb, Remus felnézett rá.

– Mondd, hogy kívánsz! – kérte. Dora pontosan tudta, hogy a beleegyezésére vár, a férfi hangja már szinte könyörgő volt. Ő pedig nagyon szívesen megadta neki, amit akart.

– Kívánlak. – Remus arcán megkönnyebbülés futott végig. Hogy még határozottabbak legyen a szavai, még hozzátette: – A tiéd vagyok.

Remus úgy kényeztette, mintha semmi más célja nem lenne, csak az, hogy őt boldoggá tegye. Dora már elképesztő gyönyöröket élt át, de Remus még mindig magán tartotta a nadrágot. Végül úgy döntött, hogy ő maga gondoskodik a problémáról.

Felült, és ellentmondást nem tűrve vetkőztette le. A mellkasához hasonlóan a combját is sebhelyek tarkították. De Dora ezt egyáltalán nem érezte taszítónak, sőt... Amikor rájuk nézett, arra gondolt, mennyi fájdalmat kellett átélnie a férfinak, és azt kívánta, hogy ő lehessen az, aki begyógyítja ezeket a sebeket. A mellkasán lévőkhöz hasonlóan ezeket is végigcsókolta.

Lassan haladtak, nem siettek sehová. Felfedezték egymás mindig porcikáját, a legapróbb szeplőt és anyajegyet is.

Amikor végül egyesültek, mindketten érezték, hogy megtalálták a helyüket. Nem volt visszaút. Nem számított sem a korkülönbség, sem a veszély. Ők ketten, akkor ott egyek voltak. És mindketten át akarták élni újra meg újra a csodát, amit a másikban találtak.

This entry was posted on 2012. július 14., szombat at szombat, július 14, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

0 megjegyzés

Megjegyzés küldése

Kommentek :)