Egy Dursley Roxfortban - 33. fejezet  

Posted by Deszy in

33. fejezet
Vissza a Roxfortba


Dahlia a téli szünetből hátralévő időt Harryéknél töltötte. Olyan volt, mintha valami alternatív univerzumba csöppent volna, ahol az unalom szó nem létezik. Szinte egy percet sem volt egyedül, mindig ott volt mellette valamelyik Potter vagy Weasley gyerek, vagy akár mindkettő.

Épp mire már kezdte azt hinni, hogy kezdi megismerni a varázslóvilágot, rá kellett jönnie, hogy még csak egy igen kis részletét látta csak. Egészen más volt egy varázslócsaládnál lakni, mint a Roxfortban. Az egy iskola volt, ahol boszorkányokat és varázslókat neveltek. Természetes volt, hogy varázsolnak. Egészen más volt azonban tudni, hogy a felnőtt varázslük használják is ezt a tudást. Sokszor.

Potteréknél ki-be közlekedtek a családtagok a kandallón, szinte már fel sem tűnt senkinek a dolog. Sipor a nap minden órájában felbukkant legalább egyszer, hogy megkérdezze, nem kérnek-e valamit a gazdái és barátai, ha pedig igen volt a válasz, akkor pillanatokon belül már vissza is tért a kért rágcsálnivalóval.

Emellett ott volt még Ginny és Harry, akik szintén nem álltak le egy pillanatra sem. Egyikük számára sem létezett a szabadság. A Reggeli Prófétának a téli szünetben is meg kellett jelennie, és bár kint fagy volt, a kviddicsszezonnak soha nem volt vége. Így Ginnynek tudósítania kellett most is az aktuális eseményeket. És ahogy Harry egyik reggel rávilágított, a sötét varázslókat sem érdeklik olyan apróságok, mint a karácsony. Ennek ellenére persze mindig szakítottak időt a gyerekeikre, esténként pedig nem is volt kérdés, hogy közösen vacsoráznak.

Minden olyan egyszerű volt, mintha csak ebbe született volna. De aztán ez is véget ért, hamarabb is, mint szerették volna. Bár az is igaz, hogy ez nem mindenkire volt érvényes. James már alig várta, hogy visszatérjenek a Roxfortba.

– Ne mondd nekem, hogy te nem akarsz már megint a dohos folyosókon sétálni!

– Dohos folyosók? Csábítóan hangzik – felelte Dahlia kétkedve. Bár vágyott a Roxfortba, de ő talán nem ezt emelte volna ki.

– Beválthatod az ajándékod – folytatta James, mintha ennél nem is lehetne nagyobb vágya. És nem járt messze az igazságtól, Dahlia már nagyon kíváncsi volt.

– Ezzel kapcsolatban még vannak kételyeim – felelte Dahlia megjátszott kétséggel a hangjában.

James mesterkélten a szívéhez kapott.

– Egy világot törtél össze bennem.

Dahlia ezekre a percekre tényleg minden gondját elfelejtette. Nem törődött a mugli szüleivel, akik úgy bántak vele, mint valami idegennel, tökéletesen elfeledkezett a furcsa álmairól, a tananyagról, a következő cikkéről – mindenről. Egy dolog maradt csak számára: a gondtalan hétköznapok a barátaival.

Amikor azonban eljött mindennek a vége, igazán szomorú egyikük sem volt – talán csak Ginny és Harry. De nem volt idejük ezzel foglalkozni, megint el kellett érniük a Roxfort Expresszt. Kicsit olyan volt, mintha a karácsony délelőtt ismétlődött volna meg. Csak ezúttal nem ajándékokat keresgéltek a lakók, hanem csomagoltak. Dahlia magában jót derült rajtuk. Mivel az ő holmija már összepakolva hevert a kofferjában, csak nézte a többieket. A Potter gyerekek ruhái a legváratlanabb helyekről kerültek elő – James zoknija az egyik virágcserépből, Lily egyik pólója pedig valamilyen meglepő okból a konyhaszekrényből került elő.

Amikor végül az utolsó ruhadarab is megkerült, és a hangzavar is alábbhagyott, mind beszálltak egy kocsiba, amit Harry intézett a minisztériumnál. És csodával határos módon mind be is fértek – újabb tértágító bűbáj. Minél többször látta, annál biztosabb volt benne, hogy majd egyszer – persze még nem most – ő is meg akarja tanulni.

Az egész indulás Dahlia nem nagy meglepetésére teljesen más volt, mint az előző alkalom. Nem kellett titkolóznia, nem úgy csempészte ki Loo, mintha valami bűnöző lenne, és ezúttal már azt is pontosan tudta, merre keresse majd a kilenc és háromnegyedik vágányt. A vonatúton már egyáltalán nem izgult semmi miatt. Tudta, hogy ha megérkeznek, a Roxfort ugyanolyan lesz, és ugyanúgy vele lesznek a barátai. Ami azt illeti, életében először nem sajnálta, hogy véget ért a téli szünet.

Még Harryék sem fognak neki sokáig hiányozni, ahogy arra Ron rávilágított, mielőtt elbúcsúztak a peronon.

– Remélem, mind feliratkoztatok a Párbaj Szakkörre – mérte végig őket.

A csoportban mindenki bólintott, még Loo is.

– Tudod, hogy egy alkalmat sem hagynánk ki, hogy megnézzük, ahogy Apa lefegyverez – szekálta keresztapját James.

Lily sem volt rest.

– Hát igen, mind tudjuk, hogy Apu lefegyverző bűbája gyilkos.

Lily ezt olyan hangosan mondta, hogy a peronon többen felkapták a fejüket, és ha még nem bámulták volna elegen Harryt, akkor ez abban a pillanatban megváltozott. Harry Potter neve összefonódott a lefegyverző bűbájjal.

– Idén valami újjal készülünk, igaz? – bökte oldalba a könyökével Ron Harryt.

– Ugye nem? Ó, mi lesz velünk, ha nem gyakorolhatjuk a Capitulatusunkat? – szorította James a kezét színpadiasan a mellkasára.

– James Sirius Potter! Sokunk életét mentette meg az a varázslat, úgyhogy elvárom, hogy ne gúnyolódj.

Dahlia már látta egyszer azt a bizonyos lefegyverző bűbájt, még ha akkor nem is volt tudatában.

– Hát, én meg akarom tanulni – mosolygott Harryre. – Ha már ez volt az első varázslat, amit valaha láttam.


Amikor beléptek a Roxfortba, bebizonyosodott, hogy Dahliának igaza van. Semmi sem változott. Az egész szívét átjárta az elégedettség, ahogyan belépett a Hollóhát toronyba. Minden ugyanúgy volt, ahogyan ott hagyta. Aztán amint kipakolt, már indultak is a Nagyterembe, ahol várta őket a vacsora. Pont, mint legelőször.

– Már csak a beosztás hiányzik – jegyezte meg Dahlia két falat között.

– Hát, én nem szeretnék még egyet – felelte Hugo.

Dahlia és Nara egyetértően bólogattak.

– Én majdnem szívrohamot kaptam – mondta Nara.

– És téged még nem is szekált azzal a családod, hogy nem a Griffendélbe kerültél.

Dahlia pontosat tudta, hogy kiről beszél Hugo. A Griffendél ház asztalánál azonban nem látta, akit keresett. Ott volt Loo, Jason, Lily és Tiff, még Fred is, meg a többi Potter és Weasley. Szép kis csoportot alkottak az asztalnál – mint a ház királyai és királynői. Dahlia ezen elmosolyodott, mert még ha nem is ismerték volna el, őket tényleg mindenki ismerte.

De James, akit keresett nem volt sehol, úgyhogy visszaterelte a gondolatait a beszélgetés felé.

– És bánod, hogy itt vagy velünk?

Hugo a kérdésre mintha kissé elpirult volna, aztán egy gyors fejrázással válaszolt.

Már a desszertnél tartottak, amikor két kar egyszer csak megragadta hátulról. Dahlia első tippje az volt, hogy Oliver szórakozik vele, de látta, hogy szőke haja kitűnik a mardekáros asztalnál. Innentől pedig már nem volt nehéz a következtetés.

– James, engedj el!

– Gondoltam, beválthatnád az ajándékod. Remélem, nálad van a belépőd?

Dahlia a fejét ingatta.

– Pedig tudtam, hogy tényleg mindenhova magammal kellene hordanom. Már éppen terveztem, hogy a homlokomra ragasszam.

Hugo és Nara kuncogni kezdtek, de James figyelmen kívül hagyta a gúnyos megjegyzést.

– Nem gond, eltekintek tőle. Majd utólag odaadod. Tapmancs, Ágas és Holdsáp urak szólítanak, mennünk kell.

Dahlia végül úgy döntött, beadja a derekát, hiszen nagyon is kíváncsi volt. Nara rosszallón nézett rájuk.

– Nem lesz gond – biztosította Dahlia, és el is indult James nyomába. – Most már elárulod, hová megyünk?

– Nem adják azt ilyen könnyen. Viszont ezúttal tiéd a megtiszteltetés – mondta James átszellemült hangom. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez mekkora kiváltság.

Azzal behúzta Dahliát egy kihaltnak látszó sarokba, és előhúzott egy darab pergament a talárja alól. Óvatosan felé nyújtotta, aztán várakozón nézett.

– Te most...? – kérdezte Dahlia. James bólintott.

Dahlia inkább nem kérdezte meg, hogy mi van, ha nem sikerül neki. Egyszerűen előhúzta a pálcáját, vett egy nagy lélegzetet, és minden erejével arra koncentrált, hogy tökéletes pontossággal ejtse a szavakat.

– Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok.

És Dahlia legnagyobb meglepetésére működött. Büszkén húzta ki magát, ahogy megjelentek a Roxfort folyosói a papíron. A papír fölé hajolt, és böngészni kezdett, hogy vajon hová mennek.

James mintha kitalálta volna a gondolatait. – Úgysem jössz rá, ne is próbálkozz! – Aztán ügyet sem vetve rám, folytatta. – Akkor indulhatunk is. – James elégedettnek tűnt, mintha csak most hagyományozott volna át valamilyen felbecsülhetetlen tudást.

Mire felmásztak a hetedik emeletre, Dahlia már igencsak lihegett. Úgy tűnt, Jamesnek meg sem kottyan az a sok lépcső. Meredten nézte maga előtt a térképet.

– Még lehetünk a folyosókon, miért nézed annyira a térképet?

– Most még sokkal fontosabb. Nem csak a tanárokat kell kicseleznünk, hanem mindenki mást is.

Dahlia nem értette a dolgot, de ráhagyta. Aztán James az egyik üres fal előtt hirtelen megtorpant, és mindentudó mosollyal nézett hátra Dahliára.

– Kicsit húzódj hátrébb.

Bár Dahlia gyanította, hogy James megőrült, hallgatott rá. Aztán értetlenül nézte, hogy James fel-alá járkál a folyosón. Már épp meg akarta kérdezni, hogy ezt mégis miért csinálja, amikor hirtelen, a semmiből megjelent egy ajtó az előbb még üres falon.

Dahlia nem hitt a szemének.

– De ez...

James megfogta a kezét, a másikkal kitárta az ajtót, majd maga után húzta Dahliát is.

Aki egyszerűen nem akart hinni a szemének. A szobájában voltak. Ott volt a rózsaszín fal, az ágya, a gardrób, a táskák... Minden. Szájtátva nézett körbe, minden egyes négyzetcentimétert végigmért, de nem talált egyetlen hibát sem. Minden pontosan olyan volt, mint a szobája.

– Ez... Ez egy portál? – kérdezte. Fogalma sem volt, hogy tényleg létezik-e ilyesmi, de ha abból indult ki, amit már eddig látott, nem tartotta kizártnak, hogy a régi sci-fiknek is lehet alapjuk.

– Portál?

James értetlen arcából nyilván nem az volt.

– Hogy hoztál a szobámba? Újabb módszer az utazásra? Mert ha igen, akkor sokkal jobb, mint a hoppanálás. Nincs is hányingerem.

James a fejét rázta.

– Még mindig a Roxfortban vagyunk.

Dahlia most csak még kevésbé értette a dolgot. Ez itt kétségtelenül az ő szobája, hogy lehetnének még mindig a Roxfortban.

– Bemutatom a Szükség Szobáját. Amikor nálatok jártam, úgy tűnt, hiányzik a szobád. Hát, ide bármikor eljöhetsz, és ha úgy akarod, a szobád is itt lesz.

– Hogy mi? – kérdezte Dahlia, és miközben James mindent elmagyarázott arról, hogy ez a szoba a kívánságokat teljesíti, lehuppant az ágyára. Vagyis az ágyra, mert már tudta, hogy csak úgy néz ki, mint a sajátja. De még az érzés is ugyanolyan volt, mint otthon.

– Na, mit szólsz? – kérdezte végül pajkosan csillogó szemmel James. – Hát nem ez a legjobb ajándékod?

Dahlia legszívesebben hozzávágta volna az egyik párnát ezért az egoista kérdésért, de el kellett ismernie, hogy igaza volt, így végül ettől eltekintett.

– Varázslatos! – Felpattant, odaszökdécselt Jameshez, és egy puszit nyomott az arcára. – Köszönöm.

James elmesélte, milyen elképesztő történeteket hallott már a Szükség Szobájáról, ami még azt is túlélte, hogy a Nagy Csatában gyakorlatilag leégett. Azt is elmondta, hogy akkoriban sokan bujkáltak itt, ezért sokan ismerték a helyet. De a legtöbben azt hiszik, hogy már nem működik.

Észre sem vették, hogy elrohant az idő, csak Dahlia ásítása ébresztette rá őket, hogy már órák óta ott vonnak. James elővette a térképet, és kivárták, amíg a környékről mindenki eltűnt. Akkor aztán kiléptek a folyosóra, és mire Dahlia visszafordult, már nem is látta az ajtót sehol.

James a pálcája fényénél nézte a térképet, aztán egyszer csak felsóhajtott.

– Úgy tűnik, társaságunk akad. Megint.

Dahlia már ép kérdezte volna, hogy miért nem bújnak el legalább, de aztán meghallotta az ismerős hangot.

– Már megint bajba kevered?

– Bajba, én? Az ártatlan a középső nevem – felelte James Loo-nak.

– Remélem, tudod – fordult most Dahliához –, hogy ha elkapnak, pontokat vonnak le tőletek. Én nem fogok, de nem hiszem, hogy mindenki ilyen elnéző lesz.

Dahlia bólintott, de nem bírta, hogy ne mondja ki.

– Megérte volna azt is.

James elégedetten vigyorgott, Loo pedig a fejét csóválta.

– Te tudod. De mégis hova vitt, hogy így élvezted?

– Vannak dolgok, amik nem prefektusok, és főleg nem egy iskolaelső fülébe valók – felelt gyorsan James, mielőtt Dahlia elárulhatta volna, hol jártak.

This entry was posted on 2012. október 28., vasárnap at vasárnap, október 28, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

1 megjegyzés

Névtelen  

Tudom hogy nagyon elfoglalt vagy, de okt. 28-án írtál utoljára, most pedig dec.23 van!

2012. december 23. 20:49

Megjegyzés küldése

Kommentek :)