Egy végzős Dursley Roxfortban - 6. fejezet  

Posted by Deszy in

6. fejezet
Meglepő meccs


Dahlia tanácstalanul ült a fésülködőasztalánál. Előtte ott hevert a dobozban az Olivertől kapott fülbevaló, ami ugyanolyan gyönyörű volt, mint amikor megkapta. Három nap telt már el azóta, hogy megérkezett Oliver levele, de még mindig nem tudta biztosan, mitévő legyen. Amikor Veda kopogtatott a csőrével az ablakán, jelezve, hogy visszatért, beengedte, és hagyta aludni. Nem küldte vissza az ajándékot, mert nem akarta, hogy a fiú betoppanjon hozzá. Ismerte annyira, hogy tudja, nem csak blöffölt, képes lenne eljönni meglátogatni.

És az tényleg nagyon szörnyű lenne. Még Hugo látogatása is sok szempontból érdekes volt, el sem tudta képzelni, milyen lenne, ha a pöffeszkedő mardekáros üldögélne a nappalijukban, a csontszínűre kárpitozott kanapé tökéletesen sima hajtásai között, és arról kérdezgetné Vernont, miért nem házimanó készítette a vacsorát. Maga lenne a pokol.

Így a fülbevaló maradt, Dahlia pedig minden nap többször kinyitotta és becsukta a dobozt, hátha ihletet kap, mit kellene tennie. Egyelőre nem kapott. Annyira ezen járt az esze, hogy még álmában is látta a fülbevalót, és külön dühítette a tudat, hogy Olivernek sikerült elérnie, hogy nem tudja kiverni a fejéből. Még akkor is, ha csak azért gondol rá, hogy hogyan vágjon vissza.

Az ékszer most is ott hevert előtte, és ahogy a tükörbe nézett, látta a nyakában lógó apró dáliát is, amit Hugótól kapott. Az árnyalatuk majdnem egyforma volt, ékszer mindkettő, és mindkettőt egy fiútól kapta. De nagyobb különbség nem is lehetett volna a két darab között.

Hugo ajándéka kedves volt és ártatlan, mint amilyen ő maga is. Szeretetből fakadt, Dahlia szinte látta maga előtt, ahogyan Hugo valami ékszerboltban álldogál, és akár az utolsó knútját is hajlandó rá áldozni, hogy boldognak lássa. Biztos volt benne, hogy az ajándékot gondos tervezés előzte meg, Hugo rengeteg ötletet átrágott, mire eszébe jutott a nyaklánc a medállal.

Oliver ajándéka ezzel szemben drága volt, mintha csak a képébe akart volna kiabálni, hogy ő sokat ér, vagy mintha egyszerűen csak meg akarta volna vásárolni. Agresszív volt, az ember arcába üvöltött, és Dahlia teljesen biztos volt benne, hogy Oliver nem bajlódott vele sokat: megvette az első keze ügyébe akadó ékszert. Egyszerre volt túl sok és túl kevés.

Huhogás rántotta vissza a gondolataiból a való világba, úgyhogy gyorsan visszapattintotta a doboz tetejét, és egészen a fésülködőasztal tükréig tolta, hogy minél távolabb legyen tőle. Aztán az ablakhoz rohant, és egy gyors pillantás elég volt, hogy tudja, kitől kapott levelet.

Wizer kényelmesen berepült, amikor kitárta az ablak egyik szárnyát, aztán gond nélkül leereszkedett Dahlia íróasztalára. Tökéletesen otthonosan mozgott, és ez nem volt meglepő, hiszen minden nyáron és minden szünetben többször megtette már ezt az utat. A megjelenésére Veda is rögtön magához tért, huhogott egyet üdvözlésként, aztán csöndesen figyelt.

James nem írt semmi meglepőt, csak emlékeztette Dahliát, hogy a meccse pontosan egy hét múlva lesz. Nem mintha Dahlia el tudta volna felejteni.

Az az egy hét szinte éveknek tűnt. Amióta csak boszorkány volt, arra vágyott, hogy szabadon varázsolhasson, de rá kellett jönnie, hogy ennek is megvannak a hátulütői. A bűbájoknak köszönhetően pillanatok alatt kitakarította a szobáját, és fél óra alatt a teljes ruhatárát sikerült szín szerint sorba rendeznie. Ezután átrendezte a táskákat, amelyek az ágya fölötti falszakaszt díszítették, de az Invito ezt is nevetségesen egyszerűvé tette.

Kiment néhányszor sétálni is, és a szokásához híven kedvesen mosolygott és köszönt mindenkinek, de rettegett, hogy megint találkoznia kell Oscarral, úgyhogy ezek a séták is csak rövidek voltak. Minden nap részt vett a közös reggeliken és vacsorákon, ahol Petunia és Vernon próbáltak úgy tenni, mintha nem tudnának róla, hogy lányuk nagykorú lett, és a szobájában varázsol. Pedig pontosan ezt tette, vagy ha éppen nem tudta már kitalálni, hogy mit gyakorolhatna, valamelyik nyárra feladott leckét írta, mert akadt belőlük bőven. Az egyetlen tantárgy, amiből nem volt leckéjük, az Átváltoztatástan volt, de ezt is csak a tanárváltásnak köszönhették.

Aztán végül csak eljött a meccs napja, és Dahlia nem is lehetett volna ennél izgatottabb. Úgy beszélték meg, hogy délelőtt 11-kor találkoznak a stadionban. Mivel Dahlia egyszer már járt ott – futólag, és akkor éppen nem volt meccs –, ezért nem volt szüksége kísérőre, és simán hoppanálhatott.

Mégis az egész reggel a meccsen járt az esze. Valószínűleg látszott is rajta az izgalom, mert a reggelinél Petunia szokatlanul méregette. Gondolkozott rajta, hogy elmondja-e nekik, hová készül, de végül úgy döntött, kár őket feleslegesen idegesítenie. Majd hagy nekik egy cetlit, ha esetleg keresnék.

A ruhaválasztás nem volt túl bonyolult. A Montrose-i Szarkák fekete-fehér mezben játszottak, így nem is volt kérdés, hogy ő is feketét és fehéret fog viselni. Még akadt is néhány holmija, amit korábban Jamestől kapott: egy szoros, fekete nadrág, amilyet a csapat játékosai is hordtak a meccseken, és egy hozzá illő felsőrész, fehér alapon egy szárnyaló szarkával.

A sok üres percnek volt valami is haszna is. Dahlia ezeket átalakította a maga szája íze szerint, és kicsit az évszakhoz igazította őket. A hosszú nadrág kicsit meleg lett volna, bár a kviddicsjátékosoknak ez nyilván nem okozott problémát a menetszél miatt. A boszorkány azonban nem akart megfőni a tűző napon, ezért levágta a nadrágot, és rövidnadrágot csinált belőle. Gondolkozott rajta, hogy beszegje-e, de végül úgy döntött, jobban tetszik neki azzal a néhány lógó cérnaszállal, így csak egy egyszerű varázslattal rögzítette, hogy a szál ne bomoljon tovább. A póló ujjait is levágta, v kivágást készített az addigi kerek nyakrész helyett, és a nadrághoz illően ezt sem varrta vissza.

Amikor felvette, egyszerre tűnt csinosnak és lázadónak, ezért ehhez igazította a haját is. Kicsit feltupírozta, és egyszerűen oldalra gumizta, hogy a copf a válláról lógjon lefelé. A sminkelést inkább kihagyta, mert biztos volt benne, hogy a nagy melegben szépen lassan lefolyna az arcáról az egész, de azért egy kis szempillaspirált feltett, hogy hangsúlyozza a zöld szemét. Egyre kevesebbszer fordított ennyi időt a külsejére, mert a legtöbbször csak idegesítette a figyelem, de James kedvéért még erre is hajlandó volt.

A tükörbe nézve tökéletesen elégedett volt. Tetőtől talpig fekete-fehérben igazi szarkának tűnt, aki bármire hajlandó a csapata kedvéért. Egyetlen dolog volt rajta, ami elütött a ruhája színétől, a Hugótól kapott zöld dália, ami pontosan ott lógott néhány centivel a póló új kivágása felett.

Háromnegyed 11-kor végül úgy ítélte meg, hogy menetre kész, úgyhogy fogta a jegyeket, gyorsan írt pár sort a szüleinek, hogy elment – gondosan az ágyára fektette a papírt –, aztán vett egy mély levegőt, és hoppanált.

Rögtön érezte, hogy már nem otthon van. A levegő friss volt, fű illatát hozta szél, ami kifejezetten jól esett a szoba áporodott levegője után. A kviddicsstadion egy erdő közepén volt, hogy távol tarthassák a nem kívánatos muglikat, és ez minden bizonnyal sikerült is, feltehetően néhány terelő bűbáj bevetésével, mert Dahlia egyelőre csak különös ruházatú felnőtteket látott – a kedvence a pink pólót és skótszoknyát viselő, bajszos varázsló volt. Ezért küzdött annyit a Roxforti Hírmondó cikkeivel, hogy legalább néhány varázslóval megértesse, hogyan öltöznek a muglik. Bár nyilvánvaló, hogy az ő cikkei nem jutnak el a megfelelő közönséghez.

A stadion mindenesetre hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint a roxforti, és Dahlia – bár nem először látta –, még mindig csodálkozott a méretein, és azon, hogy a mugliknak fogalmuk sincs róla, hogy ez az óriási épület itt áll az erdő közepén. Pedig a karikákat még innen, stadion mellől is látta, egészen az egekbe nyúltak.

– Dahlia! – James hangja meglepetésként érte, mert azt hitte, hogy már csak meccs után láthatja.

De a fiú minden kétséget kizáróan ott állt. Még úgyis kitűnt a többiek közül, hogy szinte mindenki fekete-fehér színeket viselt. Bár James felszerelése kétségtelenül profibb volt, mint a szurkolóké. Ugyanolyan fekete nadrág volt rajta és fehér póló, mint amilyet Dahlia is kapott. Ez kiegészült még egy térdvédővel és egy könyökvédővel és egy fekete bakanccsal, amiben a boszorkány akár csónakázni is tudott volna. És persze rajta volt az elmaradhatatlan fekete talár is, hátán a számával és a szarkával.

Dahlia emlékezett, hogy még mielőtt bekerült volna a csapatba, James viccelődött, hogy nem hajlandó olyan csapathoz igazolni, aminek a színe zöld vagy ezüst. A legjobban persze annak örült volna, ha megmaradhatott volna az arany-vörös párosításnál, de amikor Ron megjegyezte, hogy akkor mehet a Chudley Csúzlikhoz, erről végül hajlandó volt lemondani.

Most ahogy így nézte, el kellett ismernie, hogy ha csak a színeket nézte, a Montrose-i Szarkák tökéletes választás volt. A fekete szín tökéletesen illett James hajához, szinte olyan volt, mintha direkt ebbe a csapatba született volna. A világért sem mondta volna ezt ki hangosan, mert lekapta volna a tíz körméről, de sokkal jobban állt neki, mint a Griffendél vörös-arany színei.

– James, nem a meccsre kellene készülnöd? – kérdezte Dahlia, miután James megölelte.

– Gondolod, hogy kibírnám anélkül, hogy üdvözölnélek?

– És az edződ? Nem bánja?

James arckifejezéséből Dahlia rögtön tudta, hogy az edző nagyon is bánta, úgyhogy inkább másra terelte a témát.

– A többieket láttad már?

– Még nincsenek itt, korán jöttél.

Dahlia gyorsan a karkötőjéhez nyúlt, hogy megnézze, mennyi is az idő pontosan.

– Öt perc múlva 11. Nem jöttem korán.

– Ennyi év után már tudhatnád, hogy a Pottereknél és a Weasleyknél a 11 azt jelenti, hogy negyed 12-re talán ideérnek.

Ebben mondjuk volt valami. James végigmérte Dahliát, csak most vette észre, hogy átalakította a tőle kapott mezt. Ezt abból tudta, ahogy a fiú szeme kitágult a meglepetéstől.

– Mit szólsz? Kicsit meleg lett volna, ha úgy hagyom.

– Ha a húgom lennél, most valószínűleg rád ragasztanék egy pulcsit vagy valamit, és soha többet nem tudnád leszedni.

– De nem vagyok a húgod! – jegyezte meg széles mosollyal Dahlia.

– Nem, nem vagy. – Egy korukbeli feltűnően méregetni kezdte, és már épp lépett volna oda hozzájuk, de James szigorú pillantására inkább megfordult, és gyorsan eltűnt a tömegben.

– Ne aggódj! Ma nem zavarnak – nyugtatta meg a fiút.

– De engem igen – morogta James.

A fiú után egy csapat lány jelent meg, Dahlia még apró sikolyokat is hallott. A lányok szemérmesen és kevésbé szemérmesen nézegették Jamest, és próbálták eldönteni, hogy oda merjenek-e jönni hozzá.

– Úgy látom, megjöttek a rajongóid, úgyhogy nem zavarlak tovább.

Még egy méterre sem volt a fiútól, amikor a lányok körbevették, és néhány perccel később elnyelte a rajongók tömege. Dahlia csak nevetett, és legnagyobb örömére néhányan másodperc múlva már észre is vett egy ismerős vörös üstököt, és hátulról átölelte a magas fiút.

– Hugooo!

A fiú megugrott a váratlan ingertől, de aztán amikor megfordult, viszonozta Dahlia ölelését.

– Már nem tudtuk, hol vagy.

– Én? Ti késtetek! Én meg egész eddig a kviddicssztárt szórakoztattam.

Hugo arra nézett, amerre Dahlia a fejével intett, és nyújtózkodás nélkül is látta az unokatestvérét.

– Ahogy látom, bőven akad, aki átvállalja tőled ezt a terhet. Köszönni akartam, de akkor inkább hagyom – vonta meg a vállát. Dahlia még látta, hogy Hugo lopva a nyaklánc felé pillant, és futólag elmosolyodik.

Majdnem mindenki ott volt a meccsen. Rose nem tudott eljönni, és nélküle Scorpius is távol maradt. Nara és Albus kézen fogva álldogáltak, Lily pedig Hugo szerint már az öltözőben van, hogy lerohanja a játékosokat a kérdéseivel. Lorcant és Lysandert nem lehetett nem észrevenni, fejükön ugyanis egy hatalmas szarkafej foglalt helyet, és néhány percenként kitárta a csőrét, hogy valami válogatott szöveget rikácsoljon, ami elvileg a csapat biztatását szolgálta volna, gyakorlatilag pedig csak a rajongók halláskárosodását biztosította. Különösen akkor volt aggasztó a helyzet, amikor a két fejfedő egyszerre döntött úgy, hogy ideje újabb rigmust üvölteni.

Aztán Loo is felbukkant, és körülbelül három perc után ajánlotta fel, hogy ha gondolják, elnémítja a két madarat, vagy ha nagyon súlyossá válik a helyzet, inkább pingvinné változtatja őket – a szín nem változna, úgyhogy senkinek sem tűnne fel, de azok legalább nem rikácsolnak így. Bár az ajánlat kétségtelenül csábító volt, mégis inkább visszautasította.

– Erre talán nem lesz szükség – nevetett Dahlia, mert szerette nézni az ikrek különc lelkesedését. És amikor meghallotta Lysander szarkájának legújabb bölcsességét – Tolvaj szarkák, tolvaj szarkák, lopni jöttek, de nem marhát. Nem is lovat, nem is öszvért, csak a cikesz lesz az övék –, nem volt szíve lelombozni őket. Ráadásul ő is jót nevetett, mert elképzelni nem tudta, hogyan lophatna el egy szarka egy marhát, de inkább szó nélkül hagyta ezt az apróságot.

Mire elfoglalták a székeiket – az egyik legjobb helyet kapták, ahonnan tényleg mindent láthattak –, a stadion már majdnem teljesen megtelt. Még negyed óra kellett, mire mindenki elfoglalta a helyét. Illetve majdnem mindenki.

– Hol van Harry? – kérdezte az izgatott Lilyt Dahlia, aki egy rakat aláírt fényképpel tért vissza az öltözőből.

– Nem tudom. Elvileg ő is jön – vonta meg a vállát, aztán már csak a pályára összpontosított.

A játékosok sorban repültek be a pályára. Először a vendégek érkeztek, a Kestrels játékosai, smaragdzöld talárjaikban. Dahlia elég ironikusnak találta, hogy az első meccsen, amin Jamest profiként látja játszani, pont a Mardekár színeit viselő csapattal játszanak. A nézőtéren a leprikónos zászlókat lengető rajongók ujjongani kezdtek, bár ők láthatóan sokkal kevesebben voltak, mint a hazai csapat drukkerei. Ezt akkor lehetett igazán érezni, amikor a Szarkák érkeztek meg sorban, és akkora volt az üdvrivalgás, hogy simán túlkiabálták a Sonorust használó közvetítőt. Így Dahliáék nem is hallották James nevét, de persze nem is volt rá szükségük, mert rögtön felismerték, amikor a pályára repült.

Abban a pillanatban, amikor elkezdődött a meccs, megértette, mire ez a nagy hűhó a kviddics körül. Persze, a Roxfortban is kijárt a meccsekre, és szerette is őket, de csak a csapatszellem miatt, és azért, mert drukkolhatott a barátainak. De most... A játékosok ide-oda száguldoztak, és olyan cseleket mutattak be, amilyeneket Dahlia még soha nem látott.

Lily persze készségesen magyarázta neki a dolgokat, néhány másodperccel a közvetítő előtt kiabálva oda neki, mit látnak. Dahlia rég volt kviddicsjátékosok nevének hosszú sorát hallotta.

– Plumpton! Csorszkov! Elképesztő! Odanézz, de gyönyörű karvalyfej támadás! Próbálom megtanítani a többieknek a csapatban, de nem megy valami rózsásan.

James legszebb pillanata talán az volt, amikor a másik terelővel – Eugene-nak hívták, a vezetéknevére nem emlékezett, mert James mindig csak Eugene-ként emlegette a leveleiben – ketten ütötték meg egyszerre a gurkót, és ezzel eltérítették a másik csapat fogóját a cikesz elkapásától.

Ettől persze a dolgok még nem álltak túl rózsásan. Az ellenfél negyven góllal vezetett, ami szinte hihetetlennek tűnt, olyan jól játszottak Jamesék. A baj csak az volt, hogy a Kestrels is.

Persze Dahlia tudta, hogy még bőven van esélyük egyenlíteni vagy átvenni a vezetést, hisze a meccs akár órákig eltarthat. És ha esetleg az ő fogójuk – Adelaide – kapja el a cikeszt, akkor rögtön nyertek is.

Dahlia azonban már nem tudta meg, hogy mi lett a meccs sorsa.

– Az ott Harry? – kérdezte, amikor észrevette unokatestvérét belépni a hozzájuk legközelebbi feljárón.

Lily nem figyelt rá, Hugo azonban odafordult.

– Igen! De az...

Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség, Dahlia pontosan látta, kivel jött Harry. Petunia olyan volt a varázslók és boszorkányok színes gyűrűjében – nem mindenki volt feketében vagy fehérben –, mint egy fehér virágszál a tarka mezőn.

De valami még annál is jobban kétségbe ejtette Dahliát, hogy az anyját ennyi varázsló között látja: a könnyes arca.

This entry was posted on 2013. május 8., szerda at szerda, május 08, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

2 megjegyzés

Naaa!!! Ez mi volt? Petunia mugli, akkor hogy kerülhetett be a stadionba? Hiszen nem láthatja azt! És miért sír? Csaknem meghalt Vernon? Deszy, igyekezz azzal a következő fejezettel, ellenkező esetben mindennap nyúzni foglak facen. XD

2013. május 8. 23:39

Húúú, ez a rész nagyon tetszett! Valamiért azt érzem, hogy Dahlia előbb-utóbb fel fogja venni azt a fülbevalót! :D
Amúgy elképzelni se tudom hogy nézhet ki az a mez, amit D. átalakított! Szóval se az eredetit, se az újratervezettet nem látom magam előtt. Azokról nincs képed véletlenül? Vagy valami hasonlót nem találtál még? :)
Bár a 7. fejezetet még nem olvastam, de a címéből gyanítom, hogy meghalt valaki. (Csak nem Vernon?)
Tudom, tudom, a meccs félbeszakadt, de csak úgy kíváncsiságból, James-ék nyertek? :D

2013. május 16. 19:54

Megjegyzés küldése

Kommentek :)