Egy szál fehér liliom  

Posted by Deszy in

Egy szál fehér liliom


Halloween. Október 31.

A Roxfortot már délelőtt betöltötte a sülő tökök illata, de azt csak kevesen tudták, hol kell keresni az illatok forrását. James Potter a kivételek közé tartozott. Bár még csak első évét végezte a Roxfortban, valószínűleg már jobban ismerte a kastélyt, mint a legtöbb végzős diák.

Két hónap elég volt rá, hogy minden zugát, minden apró kavicsot úgy ismerjen, mint a tenyerét. Persze ez nem volt teljesen igaz. Bár csak két hónapja volt diák, mind a tizenegy évét azzal töltötte, hogy megismerje az iskolát. Még nem is járt, édesapja már az itteni emlékeiről mesélt neki: a kviddicsmeccsekről, a titkos alagutakról, a fúriafűzről...

James a hosszú évek során ezerszer maga elé képzelte a Tiltott Rengeteget, a Nagytermet, a Griffendél klubhelyiségét. És amikor végre megérkezett, tett róla, hogy a saját szemével is lássa a helyeket, amelyekről oly sokat álmodozott. És ebben még segítőtársai is akadtak – a Tekergők.

A térképpel a kezében James Potter gyakorlatilag a kastély láthatatlan urává vált. Bár nem volt szó szerint láthatatlan, mint édesapja oly sokszor, de a célnak az is megfelelt, ha senki sem láthatta meg. És James ismert minden titkos járatot, minden rejtett falszakaszt. És a térképpel a kezében még saját megfigyelő rendszere is volt.

James Potter nevét mindenki ismerte a Roxfortban. És bár erről néhányan előszeretettel megfeledkeztek – olyanok, akik haragudtak rá vagy irigyelték – ez nem csak édesapja hírneve miatt volt így. James igenis népszerű volt. A legtöbb roxforti diákot ismerte, ha máshogy nem is, névről. Nagy részükkel jóban volt, akikkel pedig nem... Nos, a nagy Harry Potternek is voltak ellenségei, nem igaz?

Ezért is lepődött meg mindenki annyira, amikor James Pottert levertnek látták. Ráadásul Halloween napján! Megkérdezni senki sem merte, hogy mi a baja. Néhány idősebb unokatestvére próbált vele beszélni, de James mindegyikük közeledését elhárította, és inkább magányosan kóborolt a kastélyban. Ebben ugyan még nem lett volna semmi rendhagyó, de ezúttal a Térkép nélkül.

Fred egész nap a távolból figyelte, de aztán már nem bírta tovább.

– Valami bajod van, ne tagadd! – lépett elébe úgy, hogy James ne térhessen ki az útjából.

Legjobb barátja csak megvonta a vállát, de nem felelt semmit. Fred még néhány pillanatig figyelmesen fürkészte, aztán hirtelen megértés csillant a szemében. Amióta megszületett, ismerte Jamest, hogy is felejthette el?

– A nagyszüleid? – kérdezte tőle szokatlanul komoly hangon.

James először nem reagált, de aztán vonakodva bólintott.

– Ilyenkor mi... Mi ki szoktunk menni a temetőbe, de...

– De te most nem tudsz – fejezte be helyette a mondatot Fred.

James megint bólintott.

– El is feledkeztem erről. Annyira a Roxfortba akartam jönni, hogy el is feledkeztem róla.

James volt a legidősebb a Potter gyerekek közül, így rá hárult a legidősebbek kötelező terhe. Ő volt az, akinek mindent először kellett megtapasztalnia. Ő volt az első, aki beszélt. Ő volt az első, aki lábra állt. Őt támadta le először Rita Vitrol. És a Roxfortban is ő kezdett legelőször. Neki kellett kitaposni az utat, amire fiatalabb testvéreinek már csak rá kellett lépnie.

És James nem volt felkészülve erre. Egy cseppet sem zavarta Rita Vitrol. De ahogyan maga elé képzelte, hogy ezekben a pillanatokban a családja nélküle tart a temetőbe...

Soha nem gondolta, hogy ez a szokás ennyire sokat jelent neki. De rá kellett jönnie, hogy mégis. Ő volt hármuk közül az, aki a legjobban ismerte Jamest, a nagyapját. Ő volt az, aki a nevét viselte. Nála van a térképe. Ő viszi tovább az örökségét. Mégis ő az egyetlen, aki nincs most velük Godric's Hollowban. Szinte dühös volt Albusra és Lilyre, amiért ők ott lehetnek, ő pedig, aki legközelebb áll a nagyapjukhoz, itt van egyedül a Roxfortba zárva.

Fred egy sóhaj kíséretében a vállára tette a kezét, de ez most csak idegesítette Jamest. Pontosan tudta, hogy ha valaki megérti James nagyapjával kapcsolatos érzéseit, akkor az Fred. Aki a rég meghalt bácsikájáról kapta a nevét. Mégis abban a pillanatban úgy érezte, senki sem értheti meg, mit érez.

Nem akart megszólalni, mert félt, hogy olyat mond, amit megbánna, ezért csak lerázta magáról Fred kezét, és otthagyta a folyosón. És Fred nem jött utána. Tudta, hogy magányra van szüksége.

James pedig csak ment anélkül, hogy tudta volna, merre viszi a lába. Legnagyobb döbbenetére az üvegházaknál kötött ki. Mire magához tért, már be is surrant az egyikbe. Neville növényeit látta mindenhol. A legtöbbet fel sem ismerte volna, és ha őszinte akart lenni magához, nem is akarta tudni, hogy mi az például, aminek a csápjai úgy tekergőznek, mintha a legújabb áldozatukat várnák.

– James? Te vagy az? – kérdezte hirtelen egy túlságosan is ismerős hang.

– Igen, Ne... Longbottom professzor. – Még mindig nehéz volt megszoknia, hogy aki évekig csak Neville volt, most hirtelenjében Longbottom professzor lett.

– Nem szabadna itt lenned, de ezúttal eltekintek a büntetőpontoktól. – James bólintott, de nem látszott rajta, hogy túlságosan hálás lenne.

Neville is észrevette ezt. Normális esetben James erre valamilyen csípős megjegyzéssel válaszolt volna. Vagy megpróbálta volt meggyőzni őt, hogy valamilyen fontos és halaszthatatlan ügy hozta ide, és még engedélyt is kapott rá – ami persze sosem volt igaz. De most csak hallgatott.

– Valami baj van?

– Miért kérdezi ma mindenki ezt?

Neville inkább nem mutatott rá, hogy ennek az lehet az oka, hogy lógatja az orrát, és ha szólnak hozzá, úgy néz, mintha menten lerobbantaná az illető fejét – amihez persze még nincs elég képzettsége. De a legtöbben bármilyen varázslatot kinéznek a nagy Harry Potter fiából, akkor is, ha még csak tizenegy éves.

James ebben a pillanatban észrevett valamit, ami megragadta a figyelmét. Az üvegház egyik sarkában volt. Egyetlen fehér liliom. Semmi különleges nem volt rajta. Nem volt cakkozott a levele, a szirmait nem díszítette semmilyen színárnyalat. Egyszerű fehér liliom volt.

Neville is odafordult.

– Á, igen. Lilium candidum. Semmi haszna nincsen, de néha szeretek közönséges, mugli virágokat is ültetni. Megnyugtató, hogy nem próbálják meg leharapni az ember ujját.

Neville nem értette, hogy miért bámulja James úgy azt a virágot. Amióta meglátta, el sem szakította tőle a pillantását.

Levágom neked, ha szeretnéd – mondta Neville, bár elképzelni sem tudta, hogy miért akarná James a virágot.

Erre az ajánlatra James végre felé fordult. A fejét rázta.

Nem. Ne vágd le. De... megkaphatom? – kérdezte, megfeledkezve még arról is, hogy nem szabadna tegeznie Neville-t.

Neville bólintott.

De miért ne vágjam le? Ha vázába akarod tenni, vagy – itt elvörösödött – egy lánynak adni.

James a fejét csóválta.

Temetőbe viszem.

Neville meglepődött. Az arcára volt írva.

Tudom, hogy oda is vágott virágot szoktak vinni – folytatta James, miközben közelebb lépett a virághoz. – Halált a halálnak.

James megbűvölten nézte a virágot, ujjával végigsimított a levelén. És folytatta, mintha észre sem venné, hogy van vele valaki.

De ez egy liliom. Mint a nagyanyám. Nem akarom levágni, megölni, és aztán hagyni, hogy szép lassan elhervadjon. Azt akarom, hogy éljen és virágozzon.

Neville ekkor értette meg, mire gondolt James. James és Lily Potter október 31-én vesztették életüket.

Elhűlve nézte a fiút, aki előtte állt. Azóta ismerte Jamest, amióta megszületett. Mindig bajkeverő volt. Furcsa volt most ott állni, és azt hallgatni, hogy ugyanennek a fiúnak, aki még csak tizenegy éves, ilyen gondolatok járnak a fejében.

Nem tudott mit mondani. Soha nem volt a szavak mestere. Ezért csak felemelt egy ásót, és James kezébe nyomta, aztán kisétált az üvegházból. Ki hitte volna, hogy a kis James ilyen komoly is tud lenni?

James szinte kábulatban emelte fel a cserepes liliomot. A hóna alá csapta az ásót, ami nagyobb volt nála, két kezébe fogta a virágot, és elindult kifelé. Mert már azt is tudta, hol lesz a helye. Temetőbe nem mehet. De senki sem tarthatja vissza, hogy megemlékezzen a nagyszüleiről. James és Lily Potterről, akik hősök voltak. James és Lily Potterről, akiket sose ismerhetett. James és Lily Potterről, akik feltétel nélkül szerették volna, és akiket ő így is teljes szívvel szeretett.

This entry was posted on 2012. október 31., szerda at szerda, október 31, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

3 megjegyzés

Halált a halálnak... ezen még sosem gondolkoztam. De tulajdonképpen tényleg így van.
Egyébként nagyon szép lett! És megtudtuk, honnan ered Potteréknak ez a hagyománya... :)

2012. október 31. 21:52

Szia!

Hát, én azóta, hogy édesapám meghalt, elég sokat járok temetőbe. És egyszer eszembe jutott, hogy tulajdonképpen erről van szó. Gyanítom, egy pogány áldozat bemutatás maradéka lehet a szokás, hogy a sírokra virágot teszünk...

Amúgy érintőlegesen az EDR-ben is benne volt, hogy James az értelmi szerző, de igen, most kicsit jobban is a dolgok mögé látunk. :)

És örülök, hogy tetszett. :D Köszönöm, hogy megírtad!

Pussz:
Deszy

2012. október 31. 21:56
Lisi  

Nagyon szép lett! Sajnálom az apukádat!!!!:'(

2015. május 29. 21:13

Megjegyzés küldése

Kommentek :)